magyarhirlap.hu | Megtartotta évadnyitó bemutatóját a Békéscsabai Jókai Színház: Shakespeare Tévedések vígjátéka című klasszikusát állították színre Csiszár Imre rendezésében, klasszikus szöveggel, posztmodern színpadi környezetben. ► Tovább

Modern köntösben tálalta a Jókai Színház Shakespeare egyik korai darabját, a Tévedések vígjátékát. A komédiát az ókori színműíró, Plautus műve ihlette. A darabot a 16. században írták, ami a történelem során kapott már hideget és meleget is. Szilágyi Viktor kritikája Ambivalens érzés fogott el, amikor elkezdődött az előadás. Két idősík elevenedett meg a színpadon. A helyszínek és a szereplők neve egyértelműen az ókori Hellászt idézik, ahogy a poétikus csengésű dialógusok és monológok is. A város felépítése, a szereplők öltözéke és az olykor nehezen emészthető zenei aláfestések modern korba helyezik ezt az időtlen klasszikust. A modernebb kontextusba helyezett művek nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy korunk embere is tudjon azonosulni a szereplőkkel, és megannyi új lehetőséget kínál arra, hogy a cselekmény érthetőbb és szerethetőbb legyen. A történet korán sem hétköznapi félreértésen alapszik. Egy régi családi tragédia következtében nagy káosz szabadul el Ephesus városában. Az események bonyolult láncolatára alaposan figyelnie kell a nézőknek, mert könnyen elveszíthetik a fonalat, hiszen két ikerpár kalandjait követhetik nyomon Bezerédi Zoltán és Gulyás Attila által játszott karakterek személyében. Ezt a darab bonyolult alapfelállása és az archaikus szöveg megértése okozza. Az első monológ, amit Aegeon ad elő felesége és gyermekei elvesztésével kapcsolatban, nagyon fontos információkat tartalmaz, ahhoz, hogy nyomon követhessük a cselekményt. Ennek megértése tehát okvetlenül szükséges lenne, viszont nagyon nehezen áll rá az ember füle erre a beszédstílusra, pláne akkor, ha öt perccel a mű kezdetétől számítva tudatják vele a történet alapfelállását. Nehéz a darab kapcsán beszélni a színészek játékáról, mivel a mű, a hossza miatt, kevés lehetőséget nyújt a karakterek kibontakozására és a személyiségük megismerésére. A két ikerpárt játszó Bezerédi Zoltánnak és Gulyás Attilának voltak észrevehető testgesztusaik és mimikai játékaik, amikkel éreztették éppen melyik karakter bőrében vannak, de csak a mű vége fele sikerült igazán jól megkülönböztetni a két testvért egymástól. Ez a legtöbb színházi darabnál nagyon zavaró lenne, viszont itt sokkal kevésbé érződik az árnyalt jellemek hiánya, ami nem csupán a két főszereplőre, hanem a mű összes karakterére igaz. A rendezéssel kapcsolatban észrevehető mindenki számára, aki már olvasta a darabot, hogy olykor eltért az eredeti mű cselekményétől. Ezeknek egy része kevésbé volt észrevehető, viszont voltak olyan különbségek, amik erősen hatottak a végkifejletre. Amikor először láttam a szereposztást meglepődtem azon, hogy Bezerédi Zoltán és Gulyás Attila hónapra és napra pontosan egykorú karaktert alakítanak, viszont ez egyáltalán nem volt zavaró és kevés embernek tűnhetett fel a korkülönbség, jól együtt tudtak dolgozni a színpadon. Ami viszont sokkal szembetűnőbb volt számomra, az a darab végi tanulság hiánya, amit a megváltozott cselekmény miatt nem teljesedett ki. Az eredeti műben Ephesusi Antipholus sosem csalta meg a feleségét, aki viszont elüldözte őt féltékenykedéseivel otthonról. A darab végén az asszony megtanul bízni urában, a néző pedig első kézből láthatja, milyen következményekkel járhat az irigység és a bizalmatlanság. Ezzel szemben Csiszár Imre által rendezett komédiában Antipholus tivornyázik és bár nem annyira egyértelmű, de valószínűleg szorosabb kapcsolatot ápol az egyik prostituálttal. Ezt az űrt viszont kompenzálja az, hogy kaphatunk egy aktuálisabb mondanivalót a történetből, ami az eredeti darabban nem érződött annyira: a vándorlás problémáját, ahol az emberek próbálnak beilleszkedni új élethelyzetekbe és kultúrákba, ahol sokszor nem találják a helyüket. Végső soron ez minőségi csere volt. Összegezve a leírtakat, a Tévedések vígjátéka jó nyitása volt az évadnak, viszont  érdemes utána olvasni a műnek még mielőtt elmegyünk a színházba, mert a végén mi is csak külső szemlélői lehetünk az eseményeknek, akár a város polgárai és a főszereplő családtagjai.   Szilágyi Viktor

Népvándorláskor, regisztrációs időkben ütős nyitány Shakespeare Tévedések vígjátékának első jelenete; az Ephesus városába érkező idegenek beléptetése jelzi, hogy reneszánsz komédiázáson, nagy nevettetésen túl valami mást is kap a Békéscsabai Jókai Színház közönsége. Csiszár Imre rendező nem öltöztette korabeli jelmezbe színészeit, a végig azonos és jelzésértékű díszletben mindenki rohan valami vagy valaki után, de leginkább önmagát keresi egy felfordult világban. A mulatságos, mégis elgondolkodtató történethez modern zene szól. (Niedzielsky Katalin kritikája)  Az emberi tulajdonságok és kapcsolatok, egyén és közösség konfliktusainak, jellem- és helyzetkomikumok kimeríthetetlen tárháza Shakespeare összes műve, amelynek érvényességét és népszerűségét a szerzői bölcsesség, humor, lényeglátás alapozza meg. A színpadra állítás mindezt elmélyítheti, fokozhatja, ha nem a jelmezek jelentik a korszellemet, hanem az emberek viselkedése, igénye, gondolkodása: a szereplőké és a nézőké. Ha kölcsönösen kiderül róluk, hogyan élnek, mitől félnek, miben hisznek, bíznak-e egymásban. Ha a játék képes a nézőket megszólítani, nemcsak szórakoztatni, megnevettetni, hanem elgondolkodtatni is olyan fontos dolgokról, mint saját maguk, identitásuk, helyük a világban, akkor az jóval több, mint komédia. Az új évad első bemutatója régi klasszikus viccre épít, a két ikerpár – ráadásul úr és szolga – összecseréléséből származó bonyodalmakra, szerelem és féltékenység, gyengédség és erőszak ellentétére. Mindebből persze súlyos drámák is születhetnének, ha a történet nem végződne happy enddel. Már a cím figyelmeztet: „csak” tévedésekkel van dolgunk, akármennyire is összekuszálódnak azok a rokoni, társadalmi, üzleti szálak, és ami végül tisztázható, megmagyarázható, az megbocsátható, nem bűn, nem jár büntetéssel. Shakespeare mester a nevetés mellé mindig tragikummal és némi tanulsággal is szolgál. Ez a Plautus-komédiákból merítő, 1592-ben írt darabja a helyzetkomikumok kibontása előtt igen szomorú történettel kezdődik: hajótörésről, családja elvesztéséről, fiai reménytelen felkutatásáról mesél a halálra ítélt syracusai kereskedő. A drámai feszültség csak a darab végén oldódik fel, amikor tisztázódnak a szerepek, és az öreg kalmár sorsa is rendeződik. Hangulatos és mozgalmas előadás, igazi forgatag; négy épület (két lakóház, egy lokál és egy zárda) előtt rohangálnak a szereplők. Mindenki keres valamit, rohan a pénze, a párja után, vagy éppen ura parancsát akarja teljesíteni. A félreértések, szerepcserék miatt összekavarodnak, elbizonytalanodnak, nem találják a helyüket a világban, úgy érzik, hogy kicsúszott a talaj a lábuk alól, elveszítették személyiségüket, önazonosságukat, hiszen idegenné váltak saját környezetükben, súlyos lelki válságba kerültek. Egészen hétköznapi történet, gyakorta megesik, akár ma is, velünk, körülöttünk. Óránként halljuk, látjuk a híradásokat arról, hogy százezrek hagyják el otthonukat, menekülnek a háború elől, indulnak el a biztonság, a jobb megélhetés reményében Nyugat felé. Keresik a helyüket a világban, önmagukat, életük értelmét. S akik maradnak, vajon tisztában vannak-e önmagukkal, megtalálták-e a helyüket, boldogulásukat, valóban otthon érzik-e magukat abban az országban, ami a hazájuk? Hetek óta azon gondolkodom, és az előadás óta még inkább: mi kell ahhoz, hogy valaki útra keljen egyik kontinensről a másikra, nekivágjon a bizonytalan, kiszámíthatatlan jövőnek, kockáztassa önmaga és szerettei sorsát? Meg azon, felidézve a reneszánsz emberek életkedvét, boldogságvágyát: ma miért nem divat örülni, elégedettnek lenni, beismerni, hogy igen, köszönöm, jól vagyok? A korszakot, az embert, társadalmát jellemzi, hogyan szórakozik, min nevet és mit tart gondolatébresztőnek, ahogyan az is, mitől fél vagy miben bízik. „Úgy hírlik, tele a város csalással”, sok a bűn, a hazugság – hangzanak el az első felvonásban az Újszövetséget, Szent Pál apostolt idéző szavak. Ephesus lakói, a kereskedők, nemesek, urak és szolgák, rosszlányok féltek az idegenektől, de hittek a mesékben és bíztak egymásban. A mából nézve akár irigyelhetjük is felszabadultságukat, jókedvüket, életörömüket, bizakodásukat, hogy mindenki jól akarta érezni magát. Megértjük, hogy féltek a besúgóktól, indulatukat, szenvedélyes kifakadásaikat pedig megbocsáthatjuk, ahogyan a furcsa érdeklődést is, amivel a korabeli kivégzések iránt viseltettek. S milyen jó lenne, ha körülöttünk az olykor rossz dolgok csak tévedésekből fakadnának, nem szándékos rombolásból, gonoszságból, mert akkor azokat könnyen lehetne tisztázni, megmagyarázni, megbocsátani, akárcsak az epheusi tévedéseket! Csiszár Imre Jászai-díjas, Érdemes- és Kiváló Művész színvonalas előadást rendezett Békéscsabán, amelynek premierje a hagyományoknak megfelelően pénteken volt, díszbemutatója szombaton. Ephesusi Antipholus szerepét a Kossuth-díjas Bezerédi Zoltán, a budapesti Katona József Színház művésze játssza hatásosan, Dromióként (a szolga) Gulyás Attila kivételes akrobata teljesítményt nyújt. Solinus, a fehér limuzinon érkező herceg (a hatalom) szerepét a Jászai-díjas Bartus Gyula alakítja meggyőzően, Aegeon syracusai kereskedő a legdrámaibb figura, Jancsik Ferenc átélt játéka. Feleségét és az apácafőnöknőt Kovács Edit méltóságteljesre formálja, Adriana, Ephesusi Antipholus felesége szerepében Komáromi Anett kimagasló alakítást nyújt, Lucianát, a húgát formáló Liszi Melinda méltó partnere. Katkó Ferenc, Presits Tamás, Szabó Lajos, Czitor Attila a polgárok, kereskedők, nemesek táborát személyesíti meg, ifj. Mlinár Pál a syracusai Antipholus és Csomós Lajos a hozzá tartozó Dromio. A kurtizán szerepében Fehér Tímea markáns, Luca, a szolgálója Veselényi Orsolya, Csipkedi, a tanítómester Szőke Pál. A porkolábok, tisztek szerepében a Színitanház hallgatói láthatók. A jelmeztervező a Kossuth- és Jászai-díjas Szakács Györgyi, a díszlet a rendező munkája, a zenét Csiszár Virág állította össze, a mozgást Mlinár Péter tervezte. Shakespeare műveit elsősorban a kortalanság és az emberismeret teszi örökérvényűvé, szellemiségét az értékteremtő, minőségi előadások éltetik, amilyen Csiszár Imre rendezése a Jókai Színházban. Az előadás rangját emeli az alkotók meggyőződése, hite, hogy az ember bár nem tökéletes, de lehet rajta javítani, érdemes nevelni. Humorral és öniróniával valószínűleg hatásosabban, mint szigorral. A kivételes költői nyelv, a szép meseszövés is segíthet, egy kis pajzánság és trágárság pedig belefér az utcanépének szóhasználatába. Niedzielsky Katalin