Téli történetek a társulat tagjaitól, szívmelengető karácsonyi mesék, kacagtató, színházi történetek a régmúltból, hogy még szebb legyen az ünnep. A mai történetet Lakatos Károly, Magyar Teátrum-díjas maszkmester osztja meg Önökkel. Cserényi Béla kitűnő színművészről mindenki tudta, hogy odavan a régiségekért. Volt is egy ilyen szállóige vele kapcsolatban: „adni-venni-cserényi.” Nem ment le úgy tájelőadás, hogy ő előtte ne járta volna a házakat régi ezért azért. Oda is adták neki szívesen a háziasszonyok, mert rendkívül udvarias volt, a legegyszerűbb nénikének is kezet csókolt bemutatkozáskor. Ha mégsem adták ingyen, nagyvonalúan felajánlott cserébe 2 színházjegyet. A téli időszakban, emlékszem rémesen hideg volt, valamelyik vidéki kisváros művelődési házában tájoltunk. Az előadás kezdése előtt Béla hatalmas örömmel cipelte be az aznap összegyűjtött korsókat, kézzel festett mázas köcsögöket és letette a folyosóra azzal, hogy majd az előadás után a busz szépen úgyis hazafuvarozza vele együtt a kincseket. Közeledett is az előadás vége.  Az egyik díszítő már régen meg akarta tréfálni Cserényit, ezért kivitte az egyik korsót a művház udvarára és, hát mit szépítsem, belevizelt. Azt gondolta, hogy visszateszi a többi közé és majd Cserényi, ahogy mit sem sejtve felemeli, a szép teveszőr kabátját végiglocsolja a korsó tartalmával. De pórul járt a díszítő kolléga, mert nem vette észre, hogy hibás a korsó, levált az alja, ráömlött minden, így saját magát lepte meg. Mi bentről figyeltük az akciót, halálra nevettük magunkat a visszájára sült csínyen. Az biztos, hogy a kedves kolléga ruhája úgy bűzlött, hogy csak hátul utazhatott a buszban, nyitott ablak mellett, abban a fagyos időben.  

Téli történetek a társulat tagjaitól, szívmelengető karácsonyi mesék, kacagtató, színházi történetek a régmúltból, hogy még szebb legyen az ünnep.A mai történetet Bojczán István, Magyar Teátrum-díjas műszaki csoportvezető osztja meg Önökkel. Hosszú éveken át komoly hagyománya volt az szilveszteri gálaműsoroknak a Jókai Színházban, ami után a nézőket állófogadás is várta.. A hetvenes évek vége felé a teltházas szilveszteri előadások megcsappantak, egyre kevesebb volt az érdeklődő. Majd elérkezett az az év, amikor az ügyelő kilesett a függöny mögül és azt konstatálta, hogy igen gyéren vannak a nézőtéren. Ez a hír gyorsan elterjedt a színpadi műszak körében. A társulat és az igazgató persze teltházra számított és így is készültek az előadás utáni állófogadásra, komoly mennyiségű pezsgővel, sültekkel, rétessel és tortával. Lezajlott a gála és a megvendégelés után egy csomó étel és ital megmaradt, hiszen a terülj-terülj asztalkám teltházas néző számra volt rendelve. Ezt látva az akkori igazgató úgy döntött, ne menjen kárba, szétosztja a dolgozók között. Mindenki megkapta a maga kis csomagját.  Odrobinák Matyi bácsi, színházunk mindenesének az egész családja a színházban dolgozott, a felesége Zsuzsika néni portás és ültető volt, a fia Mátyás előfüggönyös, két fia Misi és Bandi öltöztetők, egyszem lánya pedig kisegítő öltöztető, így ők azért kaptak egy pár csomagot. Volt is nagy öröm. Matyi bácsi nagyot kacsintva így kurjantott: „Reméljük jövőre is lesz szilveszteri gála!”.  Sajnos a kérése nem teljesült, soha többé nem volt se szilveszteri gála, se pakk…

Téli történetek a társulat tagjaitól, szívmelengető karácsonyi mesék, kacagtató, színházi történetek a régmúltból, hogy még szebb legyen az ünnep. A mai történetet Jancsik Ferenc színművész osztja meg Önökkel. A két ünnep közti időszakban rengeteg tájelőadásunk volt, sokat utaztunk együtt a kollégákkal, sokszor ugrattuk is egymást. Bicskey Károly kitűnő színművész kollégánk rendkívül hiú volt a megjelenésére és a korára. Fiatalosan, elegánsan öltözött, fejtető kopaszodását pepivel (rögzített póthaj a kopaszodás elfedésére) palástolta. Ezzel az ugratások célpontjává vált. Az egyik előadás után már éppen vettük vissza a civil ruhánkat, akkor nem volt Bicskey fején a pepi, de kért egy fésűt, mire egy kolléga egy törülközőt nyújtott át neki fésű helyett – kaján vigyorral az arcán. Volt Bicskeynek egy nagyon jó minőségű öltönye, mikor megdicsérték benne azt válaszolta, hogy ezt még az érettségin viselte. Mire a kolléga azonnal rátromfolt: "nem is tudtam Karcsi, hogy te estin érettségiztél…" Szóval sokszor ugrattuk egymást, de ezzel együtt nagyon jóban volt egymással mindenki.

Téli történetek a társulat tagjaitól, szívmelengető vagy éppen szívszorongató karácsonyi mesék, kacagtató, színházi történetek a régmúltból, hogy még szebb legyen az ünnep. A mai történetet Petrovszki Árpád szabótár-vezető osztja meg Önökkel. Az év utolsó napján, ügyes-bajos dolgaink intézése közben több kollégával is összefutottunk a színházban. Zatykó Gyuri barátunk unszolására magunkhoz vettünk egy kis, „folyékony télikabátot” és miután nagyon hideg, jeges nap volt, ezt a folyamatot többször megismételtük. Az otthoni telefonok hívó szava vetett véget a „bevásárlásnak.” Szedelőzködtünk és Andrej Robi barátom felajánlotta, hogy ő majd kocsival hazavisz. Teknőspáncélra fagyott, jégbordás utcán stop vezényszóra Robi lába gépies mozdulattal taposott bele a fékpedálba, ami satufék helyett keresztirányú lendületet adott az autónak. Szánkóként dobált minket jobbra, balra a jeges úttest. A végén egy másik autónak csapódtunk. Robi barátom sokkot kapott és lefagyott, csak nézett maga elé. A csattanásra többedmagával kijött az autó tulajdonosa, gyorsan egyértelművé vált, hogy Siva Isten gyermekié volt a benzin csempész Merci. Azt mondták százezerért rendbe tudják hozni az ütközés nyomait, győzködtek minket, hogy ezzel olcsón megússzuk. Szorult helyzetünkben már-már beleegyeztünk, mikor mentő ötletem támadt: rendőrt kellene hívni!  Ennek hallatára azt mondták, hogy tulajdonképpen nyolcvanból is megoldható, csak fizessünk most azonnal. Ekkor másodjára is elhangzott a „hívjunk csak rendőrt, majd az eldönti ki a hibás” – kulcsmondat. Robi mereven bólogatott, mintha kezdett volna felengedni a sokkos állapotból, és máris csak hatvan volt a tarifa. Színlelt felindultságomban a telefonom gombjait kezdtem nyomogatni, hogy „majd a biztos urak döntsék ezt el”, és hopp máris negyvennél jártunk. Végül húszezerbe egyeztünk ki, amit azonnal oda is adtam nekik. A januári fizetésből Robi adott egy tízezrest és túl is tettük magunkat a dolgon. De azért megkérdeztem: Miért fagytál le annyira Robikám? Mert 10 napja kaptam vissza a jogosítványom – volt a válasz, de szabálysértés esetén 1 évre megint bevonják…

Téli történetek a társulat tagjaitól, szívmelengető karácsonyi mesék, kacagtató, színházi történetek a régmúltból, hogy még szebb legyen az ünnep. A mai történetet Tomanek Gábor színművész osztja meg Önökkel. Pécsett születtem, és a Mecsek alján nőttem föl. Szó szerint a Mecsek alján, hiszen pár km-re a házunktól kezdődött az erdő. Gyerek koromban, amikor csak tehettem, már el is tűntem a haverokkal, de sokszor egyedül is, a fák közt. Csodaszép világ volt! Reggel felhúztam a klottgatyát, megettem a szalonnás tojásrántottát, és este hatig elő sem kerültem a „rengetegből”, mert akkor még az volt. Hát ma már jó néhány luxusház beépült, pedig nem lehetne… Nyáron jó volt a hűs fák közt, ősszel a csodás színvilág, tavasszal a rengeteg ibolya, és a sok-sok virág… de a legszebb a tél volt. Aki járt már télen a behavazott erdőn, az sose felejti a hó alatt roskadozó fenyőfák látványát, a dér borította bokrokat. No, és a havat! Mert abból két-három méternyi is borította a tájat. Az iskolától 7 km-re laktunk, így a busz nemegyszer feladta, hogy feljöjjön a méteres, síkos behavazott úton. Azokon a napokon természetesen téli szünetet tartottunk, hiszen nem lehetett bejutni a néhol 3 méteres hótorlaszok miatt a városba. A karácsonyaink is sokszor úgy teltek, hogy még a kenyeres kocsi sem jött fel. Mégis ezek voltak életem legszebb karácsonyai! Színes képeslapokon látott meleg, sárgafényű házacskák a hó alatt. Csak az ablakok világítottak. Bent a szobában ragyogott a tűz a kályhában, anyukám rátette az almahéjat, ha jutott rá, narancshéjat, és ebben az illatban töltöttük a karácsonyi napokat a szépen feldíszített fenyő alatt. Semmi különös nem történt, de csodaszép évek voltak. Egy karácsonyi kaland azonban évtizedek múltán adódott. 30 éves voltam és a Pécsi Nemzeti Színházban játszottam, 1981-ben úgy adódott, hogy Budapesten forgattam, de este előadásom volt a színházban. Közeledett a karácsony, már csak pár nap volt hátra. Akkoriban a színházak még bőven játszottak az ünnep előtti napokban is. Pestről úgy indítottak útnak a filmesek,  délután három körül, hogy igyekezzek elérni az előadást, de ha nem sikerül kifizeti a TV. Ilyenkor ugyanis az volt a szokás, ha a színész hibájából elmaradt egy előadás, az egész „házat” ki kell fizetnie. Gondolom ma is így van. Nos én repesztettem az 1200-as „bugyi kék” Zsigulimmal, hónak híre hamva sem volt, a színház előtti egyenesben azonban félpályás útlezárás volt, előttem pedig rendőrautó araszolt 40 km-es sebességgel. Én 100-zal megelőztem! A rendőr olyan dühös lett, hogy még a sapkáját is elfelejtette feltenni, mikor villogva megelőzött. Amikor előadtam neki sietségem okát, visszaadta a jogsimat, és annyit mondott: Jó utat művészúr, vigyázzon, mert hamarosan havazni fog. Aki járt már arra felé tudja, hogy a semmiből egyszer csak fél méteres hó lesz: a Bonyhádi-dombokon telibe is kapott a tél. Óriási havazás kezdődött, és még 40 km volt Pécsig, de már fél hat volt. Az autók sorban álltak félre, és különböző kézmozdulatokkal utaltak arra, hogy nem vagyok normális, hogy megyek tovább. Amikor beértem Pécsre, sötét volt az egész város. Mire a színházhoz értem 19.15-öt mutatott az óra – na, gondoltam, fizethet a TV. A színház környéke is koromsötét volt. A  művészbejáróhoz érve, egy nagy táblára lettem figyelmes, ez állt rajta: az előadás áramszünet miatt elmarad, Boldog Karácsonyt! Ezért kár volt annyira sietnem…   Egy röpke karácsonyi emlék is eszembe jutott még! 1969-et írtunk, és Bólyban jártam középiskolába, kollégista voltam. Karácsonykor óriási havazás kezdődött, és Pécsről nem jöttek buszok sem. Huszonöt kilométerre voltunk otthonról, nem mehettünk haza az ünnepekre. Öten voltunk pécsiek, és úgy döntöttünk, hogy dacolunk Tél Apó gonoszságával, nekivágtunk hát a behavazott, hófúvásos ország útnak reggel nyolc órakor. Természetesen az igazgató, és a tanárok tudta nélkül. Végig szakadt a hó, és fújt a szél,. Este nyolckor átfagyva, csurom vizesen léptem be a pécsi lakásunkba. Anyám csak ennyit kérdezett: hol voltál ilyen sokáig? Élveztük a telet a haverokkal, anyukám csak több hét után tudta meg az ellenőrzőbe beírtakból, hogy engedély nélkül jöttünk haza Bolyból gyalog. El is sírta magát, szegény. A jövő évet, mint bejáró folytatattam a suliban, mert természetesen mindannyiunkat kirúgtak a kollégiumból.

Téli történetek a társulat tagjaitól, szívmelengető karácsonyi mesék, kacagtató, színházi történetek a régmúltból, hogy még szebb legyen az ünnep. Ma egy saját mesét oszt meg Önökkel Tarsoly Krisztina színművésznő. AZ   ÉN  KIS   MESÉM Egyszer volt, hol nem volt, voltam egyszercsak én. Elhatároztam, hogy elindulok a nagyvilágba, hogy a legszebb, legjobb, legfantörpikusabb ajándékra rátaláljak, amivel szeretteimet megörvendeztethetem. A zsebembe tettem hát összes dugipénzem. Azért hívom dugipénznek, mert jól eldugtam, hogy senki meg ne találja.   Majdnem olyan jól sikerült, hogy én magam is órákig kerestem, kutattam, mire újra rábukkantam. Erre még szükségem lehet, gondoltam magamban, és becsúsztattam a nadrágzsebembe. De nem szerettem volna egyedül megtenni azt a hosszú utat, amit elterveztem, ezért becsuktam a szemem, és magam mellé képzeltem egy kedves útitársat: ……………………………..(írd ide a kedvenc  állatodat), akinek a  neve: ………………………………(adj neki nevet), és, aki  mindenre  azt  felelte: -Hát ez a legjobb, ami csak történhetett velem! vagy azt: -miért is ne?! és néha   meg   azt  kérdezte  csodálkozva: -komolyan????????????? szóval elindultunk  a  nagyvilági  útra.  De mivel végestelen hosszú volt az a nagyvilági út, valamit ki kellett találni, hogy meg ne öljön minket az unalom! – kérdezz bátran bármit – mondtam – válaszolok. – komolyan??? – hát persze! – miért is ne?!  ki a  kedvenc  állatod?  És hogy hívják? – ……………………………(írd ide a kedvenc állatodat és annak nevét) – komolyan???  – kérdezte. – komolyan.  – válaszoltam.  És lám, itt is vagy mellettem! – hát ez a legjobb, ami csak történhetett velem! – ennek nagyon örvendezem!  – válaszoltam kedvesen. – és ki a legjobb barátod? – kérdezte. -………………………………(írd ide a legjobb barátod nevét) – és miért?  – jött bele a kérdezésbe. – ………………………………(írd ide, hogy miért) – komolyan??? – kérdezte csodálkozva. – komolyan.  – válaszoltam. – mi a kedvenc színed? – ……………………(írd ide a kedvenc színed)      és  komolyan!   És meg ne kérdezd, hogy miért! Mert csak.  – válaszoltam. – és hová megyünk?  – kérdezte. – megkeresni a világ legfantörpikusabb ajándékát.  Aztán pedig jól megvenni. – azt meg minek?  – tette fel a kérdést csodálkozva. – azért – válaszoltam – mert szeretném megörvendeztetni a szeretteimet. – komolyan??? és zavarában  még  azt  is  hozzá  tette:  – miért is ne?  Meg azt is: – hát ez a legjobb, ami csak történhetett velem! És folytatta: -márminthogy, azért a legjobb, mert részese lehetek egy ilyen fanntörpikus eseménynek. És örömében nevetett és ugrándozott. Teljesen magával ragadott. Néhány pillanat, s mindketten tele szájjal hahotáztunk és kézen fogva ugrándoztunk.  Pörögtünk és röhögtünk. Majd szuszogtunk és fújtattunk. Hát nem mondom, jól kifáradtunk. És egymásnak borulva a földre huppantunk. Amint kábulatunkból felocsúdtunk tovább folytattuk a végestelen hosszú utat, amire elindultunk, illetve folytattuk volna, ha a nagy örvendezésben és ugráncolásban el nem veszítettem volna a dugipénzem. Az utolsó petákig!  Mind egy szálig! Elkeseredésemben visszahuppantam a földre és pityeregni kezdtem. Na, jó, csak picit pityeregtem! Mire az én legkedvesebb útitársam, ……………………(neve),átölelt. megsimította  a  fejem. Ez – megvallom – nagyon jól esett. Olyan nagyon jólesett, hogy még a könnyem folyása is mintha megijedt volna, mert mintha visszaszaladt volna az utolsón sorba.  Mármint a szemem leghátuljába. Ez a baráti ölelés átmelegített. Mert ugye azt eddig nem meséltem, hogy ennek a nagyvilági túrának a tél derekán vágtunk neki. Hát mikor máskor?                                                                                               Hiszen a legfantörpikusabb ajándékot karácsonyra szántam. Szóval jól jött egy kis melegség ebben a jegességben. Ennek hangot is adtam.  Megköszöntem. Mire útitársam,……………………….(neve)megkérdezte: – Jól meggondoltad te ezt? – mire gondolsz? – kérdeztem vissza kissé értetlenül. – minek olyan dologért megmászni a hegyet, a völgyet, a rétet, a földet, ami itt van a közelben.  A közeledben. – ezt hogy érted?  – kérdeztem még mindig értetlenül – ne légy már ennyire értetlen!  – förmedt rám kedvesen.  Amit adni szeretnél az nem vásárolható meg! – hát, sajnos, nem, mert elvesztettem az összes pénzem! – vágtam közbe. – nem úgy értem! – folytatta.  – amit adni szeretnél, az azért nem vásárolható meg, mert az itt van bent.  – és rámutatott a szívemre. És tovább folytatta:  – mert egy ölelés, egy simítás, legyen az baráti, anyai, apai, gyermeki, mindenen átsegít, hidd el!  Szerintem add ezt a szeretteidnek! És most csukd be a szemed, hogy visszamehessünk,  ahonnan  elindultunk.  de  azt megsúgom,  ha  bármikor  készen  állsz  egy  újabb  kalandra,  csak  hívj,  ahogy  most is   tetted,  s  én  itt  leszek. És még azt is hozzátette suttogva:  -A jelszó ezentúl az legyen: Legfantörpikusabb! Én becsuktam a szemem és mikor újra kinyitottam már sehol sem volt, nyoma veszett. Kinéztem az ablakon, hátha meglátom, ahogy sietve elmegy.  De ott csak nagy pelyhekben esett a hó,  s csodás  havasi tájat  varázsolt  pillanatok  alatt  a  legfantörpikusabb télanyó.  

Téli történetek a társulat tagjaitól, szívmelengető karácsonyi mesék, kacagtató, színházi történetek a régmúltból, hogy még szebb legyen az ünnep. A mai történetet Katkó Ferenc színművész, rendező osztja meg Önökkel. Gyerekkoromtól fiatal felnőtt koromig betlehemeztem, mert nálunk Mezőkaszonyban, Kárpátalján komoly hagyománya van ennek a szép, ünnepi népszokásnak.  Jézus születésének és a Betlehemben történteknek megjelenítése ez, a karácsony előtti napokban, sok településünkön máig él. Barátokkal jártunk házról házra, a betlehemezők érkezését pásztorcsengő jelezte. Mindig a házigazda jött ki elénk, férfiembernek volt illő fogadni az érkezőket. Karácsonyi dalokat énekeltünk, így kérve bebocsátást. Rövid pásztorjáték után megköszöntük az ajándékokat, s már vonultunk is a másik, közeli porta felé. Én az Öregnek öltöztem be, nagy báránybundába, volt süvegem is szakállam is, meg egy hosszú pipám. Történt egyszer, hogy az egyik házba nem akartunk bekopogtatni, mert jól tudtuk nagyon nagy ott a szegénység, nekik is alig jut valami az asztalra, nem akartuk a vendéglátás terhével sem nyomasztani a háziakat. De a ház ura megneszelte, kijött és beinvitált minket, hiszen a  Megváltó is minden ajtón "bekopogtat" azokhoz, akik Őt keresik, szegényhez és gazdaghoz is.

Békés, boldog karácsonyt kíván kedves nézőinek a Jókai Színház társulata!   Juhász Gyula: Karácsony felé Szép Tündérország támad föl szívemben Ilyenkor decemberben. A szeretetnek csillagára nézek, Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet, Ilyenkor decemberben. …Bizalmas szívvel járom a világot, S amit az élet vágott, Beheggesztem a sebet a szívemben, És hiszek újra égi szeretetben, Ilyenkor decemberben. …És valahol csak kétkedő beszédet Hallok, szomorún nézek, A kis Jézuska itt van a közelben, Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen, S ne csak így decemberben.  

Immár hetedik alkalommal gyűltek össze a Magyar Teátrumi Társaság tagszínházainak képviselői Békéscsabán, a Jókai Színházban, hogy látványos gálaműsorral és díjátadóval ünnepeljék meg a színházi háttérszakmákat. Egyazon este színészek, rendezők, Kossuth- és Jászai Mari-díjasok, a függöny mögött szolgálatot teljesítőknek adóznak tisztelettel, odafigyeléssel. Díjat kapnak a legkiválóbbak, akik nélkül sohasem valósulhatna meg az előadások végén érzett katarzis, a tapssal materializált színházi csoda. Ebben az esztendőben a szakmai zsűri nyolc háttérdolgozónak ítélte oda az elismerést, akik nemcsak szakmailag, hanem színházszeretetükben, munkájuk iránti alázatukban is példamutató képviselői hivatásuknak. A jelölés két állami díjjal kitüntetett neves művész javaslata, illetve az adott színház társulatának véleményét is megfogalmazó igazgató döntése alapján történhetett. A díjátadó gálaesten az elmúlt évekhez hasonlóan idén is közösen léptek színpadra a Magyar Teátrumi Társaság tagszínházainak művészei, valamint a Jókai Színház társulatának tagjai. A látványos, zenés, táncos show-műsorban részletek csendültek fel a színházak sikerprodukcióiból. A Magyar Teátrumi Társaság 2010-ben alapította meg a Magyar Teátrum Díjat, amely a színházi háttérszakmák megbecsülésének kifejezésére hivatott. Az alapítók célja a színházi háttér- és kiszolgálószakmák, valamint az azokat kiemelkedően magas szinten művelő szakemberek erkölcsi és anyagi elismerése. Maga a díj egy csapágyat formázó alkotás, melyről az első díjátadó gálán az elismerés kitalálója, a Magyar Teátrum színházi havilap főszerkesztője: Fekete Péter, a Jókai Színház akkori igazgatója a következőket mondta:  – Maga a díj, egy csapágyat formázó iparművészeti alkotás, hiszen a háttérmunkások, mint egy-egy csapágygolyó a forgószínpad szerkezetében, egymást érintve forgatják, mozgatják a színház nagy gépezetét. Vegyünk ki egyet-egyet ezek közül a golyók közül, és egy estére fényesítsük meg, aranyozzuk be azokat, adjuk át díjként – majd helyezzük vissza őket a többiek közé. Idén a Magyar Teátrum Díjat Bojczán István, a Békéscsabai Jókai Színház műszaki csoportvezetője, Szaniszló Tamásné, a Gárdonyi Géza Színház jelmeztár-vezetője, Hauzer József, a Móricz Zsigmond Színház hangtárvezetője, Őri Rózsa, a Radnóti Színház rendezőasszisztense, Kovács Ferenc, a Soproni Petőfi Színház műszaki vezetője, fővilágosítója, Ignácz György, a Szolnoki Szigligeti Színház műszaki vezetője, Somfai Péter, a Budapesti  Operettszínház világítástervezője,  a Nemzetiségi Különdíjat pedig Nagy Imréné, a Cervinus Teátrum színházi titkára, gazdasági ügyintézője kapta. A Magyar Színháztechnikai Szövetség által alapított életműdíjat, a magyarországi színháztechnika nagy alakjáról elnevezett Tolnay Pál Életműdíjat, Krisztiáni István, a Vígszínház szcenikusa vehette át. Az életműdíjjal olyan több évtizedes műszaki tevékenységet ismernek el, amely segített abban, hogy a technikai haladás bekerüljön a színházak világába. Ezzel a kitüntetéssel is ezer eurós pénzjutalom jár. Tolnay Pál a Magyar Állami Operaház első mérnöke, a magyar színháztechnikai élet kiemelkedő személyisége volt.  Díjátadóként több színházigazgatót, neves színházi és közéleti személyiséget köszönthettünk a színpadon. A díjátadók között a díj támogatói is helyet kaptak: Rábay Péter, a Luminis Kereskedelmi és Szolgáltató Kft. ügyvezetője, Barna János, a Színpad- és Emelőgéptechnika Gyártó és Szolgáltató Kft. ügyvezetője, Balogh Géza, az INTERTON Kft. ügyvezetője, Fazekas Tamás, a Zaj Rendszerház Kft. ügyvezetője, Kelle Gábor, a Lisys Project Kft cégvezetője, Pelyhe János, a Pelyhe és Társa Kft. ügyvezető igazgatója, Szűcsborus János, a Magyar Színháztechnikai Szövetség elnöke, valamint Tóth Kázmér, a Scabello Bt. ügyvezető igazgatója. Az ünnepi gálaesten a Jókai Színház és a Magyar Teátrumi Társaság tagszínházainak művészei léptek fel a színházi élet jeles képviselői és a nézők előtt.  A műsort Morvai Noémi és Szabó László vezette. A gálaestről televíziós felvételt a Békéscsabai Jókai Színház és a Békéscsabai Médiacentrum közösen  készített.