Emlékév, ünnepség, virágok. Koszorúk… Arany Jánost csak azért nem nevezték koszorús költőnek, mert hatalmas riadalommal fogadott minden nyilvános elismerést, zajos felhajtást. A csendet szerette, a maga szűk kis körét, a szülőfaluját, az övéit. Petőfit. És a szabadságot. Költőfejedelemmé vált annak ellenére, hogy minden porcikája tiltakozott a nyilvánosság, a megmutatkozás, a közfigyelem ellen. Megkapta a létező legmagasabb hivatalos elismerést, a Szent István-rendet, nevét mindenki ismerte, testét az akadémia épületében ravatalozták fel és gyászlobogót tűztek a főváros házaira a temetése napján. Tömeg kísérte a temetőbe… Arany György és Megyeri Sára fia a legmélyebb szegénységből emelkedett ilyen magasságba, tehetségén kívül szorgalmával lett a magyar kultúra egyik óriása. A róla készült fotókon egy bajuszos, joviális férfiút látunk, gazdálkodónak nézné az ember, nem irodalmi géniusznak.  Nem is csoda, hiszen életének több mint felét szeretett szülőfalujában, Nagyszalontán töltötte, és még az Akadémia titkáraként is azt tervezte, hogy visszaköltözik oda, öreg napjaiban csendben gazdálkodik majd az Alföld szélén. Születésekor édesapja ötvenöt, édesanyja negyvenöt éves volt. Szülei a legnagyobb gonddal nevelgették a kisfiút, aki beteges volt ugyan, de olyan okos és komoly, hogy apja és anyja úgy döntött, hogy ”e fiúból pap lesz, akárki meglássa…” Már gyerekként segédtanító lett, hogy pénzt keressen, és egész életében megmaradt beosztó, puritán életvitelű embernek, még akkor is, amikor már bőséges jövedelemre tett szert. Huszonhárom évesen vette feleségül Ercsey Juliannát, akivel élete végéig harmóniában élt. Biztosan ő volt az első olvasója a Toldinak is, amellyel Arany berobbant a magyar irodalomba, nem túlzás azt állítani, hogy a halhatatlanságba. A szabadságharc bukását követő megtorlás éveiben írta a Bolond Istókot, álcázott önéletrajzát, amely csupa „öngúny, éleslátás, égig kiáltó kétségbeesés”. 1882-ben Petőfi Duna-parti szobrának avatására készülődött. Ő, aki nem szerette a nyilvános eseményeket, ezen az ünnepségen feltétlenül ott akart lenni. Ám pár nappal korábban megfázott, többé nem gyógyult meg, október 22-én meghalt. Forrás. Nl. 12. sz.

Arany János Bolond Istók című elbeszélő költeményének színpadra állításával emlékezik meg a költő születésének 200. évfordulójáról a Békéscsabai Jókai Színház. A darabot a Jászai-díjas Árkosi Árpád rendezésében mutattuk be április 19-én. A darab egy mesevilágban kezdődik, amelyet óriás, kétméteres bábok jelenítenek meg, a mű végére pedig eljutunk a való életbe; a címszerepet Ragány Misa alakítja, a mesélő Katkó Ferenc. Könczei Árpád zeneszerző, koreográfus írta a darab zenéjét, a bábokat Lenkefi Zoltán, a Békéscsabai Napsugár Bábszínház vezetője készítette.  Színházunk minden évben kiválaszt egy, az iskolai tananyaghoz szorosan kapcsolódó alkotást, melyet kifejezetten ennek a korosztálynak ajánlunk, s melyben a Színitanház hallgatói is megmutathatják színpadi rátermettségüket. A színihallgatók maradéktalanul teljesítik is vállalásukat: valamennyien pontosak, precízek, fegyelmezetten, az átérzett tét súlyával „játszanak”. Szőts Orsi mv. Klárcsija üde szinfoltja az előadásnak Arany János hajdani debreceni kollégiumi élményeit, színházi, majd vándorszínészi kalandjait írta meg a Bolond Istókban. A két énekből álló, valószínűleg befejezetlen elbeszélő költemény első részében, amelyet 1850-ben hagyott félbe a költő, Bolond Istók még csak csecsemő. A második részben, amelyet 1873-ban írt, már a debreceni kollégiumban élő, a világ nagy dolgai iránt érdeklődő, de csöppet sem eminens tanulóként, szerep nélküli segédszínészként és egy vándortársulat tagjaként ábrázolja hősét Arany.

Ezt a kérdést teszi fel nekem a színház sajtóreferense. Én további kérdéseket is feltennék a helyében, jelesen, egy befejezetlen művet lehet-e, illik-e színpadra alkalmazni. Avagy, egy elbeszélő költeménynek van-e helye a színpadon? Nos, a legegyszerűbb kérdés megválaszolását választottam, ami azért annyira mégsem egyszerű. Az első ének (lehető legrövidebb) tartalma Megszületik egy csőszkunyhóban egy csecsemő. Vak nagyanyja ebbe belehal – (leány)anyja létezéséről pedig innentől kezdve egyszerűen elfelejtkezik Arany. (Na, ugye, hogy mégsem lesz olyan egyszerű!) A gyereket keresztelni a paphoz elvivő öregasszony elfelejti megkérdezni a csőszt, milyen nemű az újszülött, így anyja után a Kató nevet kapja. Ugyanez öregasszony, hazafelé tartva a Kató-fiúval, egyszerűen – némi részegség okán – elhagyja a rá bízott csöppséget, akit cigányok találnak meg. Ők nem sokat teketóriáznak vele, lovakra cserélik egy magtalan gazdával. Itt már megkapja a nevét – Bolond Istók. A második ének (lehető legrövidebb) tartalma Bolond Istók „bekukkant” Debrecenbe, immár legényként, és tanulmányokba fog a híres debreceni kollégiumban. (Cigányok, magtalan gazda elfelejtve.) Jó feje van, de annál kevesebb szorgalma. A világegyetem nagy összefüggései érdeklik, az apró-cseprő dolgok kevésbé. Majdnem sehogy. Annál inkább a költészet, de az ritkán határos tudomány a tudománnyal. Ha a könyvek között nincs maradása, hol máshol köthet ki egy legény ezidőtájt, mint a színészek között. Sorsa a színészetet rövid időre ugyancsak kipróbáló Arany vagy Petőfi sorsa: jelentéktelen egysorok elmondása a deszkákon. Előbb a város színháza megy tönkre, utána a vándortársulat, ahová belépve még mindig nem mond le az álmairól, csak épp az álla kopik föl. Csoda-e, hogy innen is idébb – visszább – áll, és csecsemőkora falujában köt ki, ahol amolyan értelmiségi mindenesként (tanár, pap, stb.) alkalmazzák. De már érik benne az elhatározás: meg fogja teremteni a maga költészetét. (S ha az önéletrajzi vonatkozásokon végigtekintünk, és Bolond Istók figurájában a fiatal Aranyt merjük meglátni, azt kell hogy mondjuk, ennek az elhatározásnak messzemenőkig eleget tett.) A cselekményszál vékonynak látszik. Akkor miért érdemes mégis színpadra alkalmazni a művet? Arany ragyogó nyelvének, humorának, iróniájának és öniróniájának élvezhetősége miatt. Az Arany-évben ez a befejezetlenségében is befejezett elbeszélő költemény színházunk ajándéka megbecsült nézőinknek…                                                                                                                       Zalán Tibor

A Jászai Mari-díjas Árkosi Árpád állítja színpadra Arany János – Zalán Tibor: Bolond Istók című „színházi bolondozását”. A címszerepben Ragány Misa látható, a mesélőt pedig Katkó Ferenc alakítja, a bemutató április 19-én lesz a Jókai Színházban. Árkosi önálló, szatirikus színházi kísérletekkel kezdte pályáját, melyek közül a szegedi egyetemen működött JAKAB Társulat tekinthető a legjelentősebbnek. Paál Istvánnal történt találkozásának köszönhetően, saját tapasztalatai és megfigyelései segítségével lett hivatásos rendező. Jerzy Grotowski színháza volt rá a legnagyobb hatással, melynek parateátrális korszakában személyesen is részt vett. 1975 és 1979 között a Szegedi Egyetemi Színpad vezetője és rendezője, 1991 és 1993 között a Szegedi Nemzeti Színházban főrendező, 2004-től 2006-ig a Csokonai Színház vezető rendezője és prózai tagozatának vezetője. 1990 óta rendszeresen dolgozik határon túli színházakban is. Kőszínházi rendezésein túl az alternatív szcénában is folyamatosan hoz létre előadásokat, első ilyen jellegű rendezése a Woyzeck volt 1987-ben. Rendszeresen és előszeretettel rendez kortárs műveket. 1991-ben Jászai Mari-díjat kapott. „Én eddigi életemben mindig serpának, teherhordónak szegődtem a színházi expedíciókhoz. A serpáról ritkán készülnek fotók a csúcs, a cél elérésekor, de nélkülük nem lehet a hegyet »legyőzni«. Nekem a színház valójában az élet iskolája, amelybe minden nap bejárok. Önző módon arra vagyok kíváncsi, hogy egy anyaggal és egy embercsoporttal kapcsolatba kerülve mi történik velem, és hová érkezünk meg együtt."