Rényi András művészettörténész, esztéta tavaly a titokzatos El Kazovszkij munkásságával, most a balett merőben újszerű értelmezésével lepte meg a Mindentudás Színházi Egyetemének közönségét. Kíméletlenül lerántotta a leplet a klasszikus táncművészet kulisszatitkairól, és téziseivel az emberi test fizikai jelenlétét, a mozgás mechanizmusát hangsúlyozta a Békéscsabai Jókai Színház népszerű sorozatának évadzáró előadásában. (Niedzielsky Katalin írása) A táncművészet az idei évadban másodszor került terítékre, előző alkalommal – a hastánc és a színház kapcsolatának bemutatásakor – főleg gyakorlati kérdések hangzottak el az Ibsen Stúdiószínházban. Rényi András témáját úgy vezette be Kovács Edit színművész, esztéta, hogy ezúttal a tánc művészetfilozófiai összefüggéseibe kapunk betekintést. –   A színpadtérben táncoló alak a mozdulatai segítségével, a mozgása dinamikájával akar érzéseket, gondolatokat ébreszteni bennünk. A táncos a teste segítségével fejezi ki azokat az energiákat, amelyeket a színész a szavak segítségével közöl. A táncról ma este mégsem mint a színművészet egyik alkalmazott formanyelvéről lesz szó, hanem mint önálló művészeti ágról, amelyben Rényi András segít nekünk eligazodni – mondta az est házigazdája. Az ELTE Művészettörténeti Tanszékének intézetvezetője azzal kezdte előadását, hogy sok táncost látott már próbán, színpadon, tanított is a táncművészeti főiskolán, mondandóját tapasztalataira alapozza. Kijelentette, hogy a balett nagyon mesterkélt műfaj, közelről, zene nélkül rendkívül hangos, zajos, ahogyan ugrálnak, zihálnak a táncosok, recseg-ropog alattuk a padló. Iszonyú fizikai munkát végeznek, izzadnak, mint a lovak, sokkoló élmény, amikor például egy törékeny lány spiccen fordul, és a partnerének reszket a keze. –   Rettentően hamis a látvány, mert mást mutat a nézőnek, mint amit valójában csinál a táncos. A közönség lebegő hattyút, angyalt, sellőt, tündérmesét lát, csupa testetlen lényt, pedig a tánc a testről szól, ezt kell megérteni. Az európai tánckultúrában, ami 300-400 éve kezdődött, az ember nem nézi, hanem járja a táncot – magyarázta Rényi András. – A balett látvánnyá teszi a testet, eltünteti mindazt, ami igazán érdekes: hogy a test lényege a gravitáció, a támaszkodás, az esés. A tánc elsősorban nem színpadi műfaj, nem szerep, nem story, tehát nem a színház felől kell megérteni. A színház elvonja a figyelmet az igazán érdekes szempontokról. A „romantikus hagyomány”, a klasszikus balett „perverz torzításának” leleplezése után arról beszélt Rényi András, hogy a balett nagyon modern művészet. S ha a színpad felől nehéz megérteni a táncot, akkor honnan kell? Úgy véli, a szobrászathoz közelebb áll a műfaj, mert ott sem a kifejezés, hanem az egyensúly a lényeg, különben elborul a szobor. –   Rodinnek fogalma sem volt, mi a tánc, a táncoló testet a levegőben képzelte el, pedig a tánc támaszkodás, rugaszkodás, érkezés, amit meghatároz a táncos talajhoz való viszonya. A szobrászatban és a táncban közös a  gravitáció, mindkettőnek az anyaggal van dolga. S mindkettő lényege, hogy mi történik a testtel, amikor táncol. A test nehéz, ezért támaszkodunk, rugaszkodunk, és tudjuk, milyen fontos kitámasztani, egyenesen tartani a derekunkat. A táncon keresztül megtanuljuk, hogy a testünkkel mi mindent tudunk művelni – hangsúlyozta az előadó, miközben szoborreprodukciókat vetített szemléltetésnek. A rózsa lelke című romantikus történetből láttunk részletet, Mihail Fokin egyfelvonásos darabjában (1910) az orosz sztár, Nizsinszkij táncolt Carl Maria von Weber Aufforderung zum Tanz (Felhívás keringőre) zenéjére. Ezzel a bejátszással bizonyította Rényi András, mi is a klasszikus balett: csupa költőiség, illúzió, látvány, kifejezés. Pont azt nem láttuk, ami a lényeg, az emberi testet, pontosabban láttuk is, meg nem is, „a balett az emberi testet színpadi módon használja”. –   A test a legfontosabb kommunikatív felület: gesztikuláció, mozgás, hang, rengeteg dolog jön le, pillantás, mimika, de itt másnak nézzük, mint ami. A balett akarja így, hogy ne a kommunikatív felületet lássuk benne. A férfi táncos a rózsa, a virág, imitál valamit, ami valójában nem a teste. Ez a testbeszéd elrejti a saját testünket, és valami mást kell a nézőnek a mozdulat mögé elképzelni. A piruettet, a forgást technikai tudásnak, skillnek nevezte Rényi András, amikor a táncos valamit előad, eljátszik, megmutatja, hogy tud ugrani, és ezzel kockázatot vállal. Az emberi test ugyanis nem forgástest, a balett azonban azzá teszi. Mint mondta, mesterkélt a lány ülése is a Fokin-darabban, nem valódi, csak szerepjáték. Üres a színpadtér, mert a tánc térigényes, a táncos nem ütközhet bútorral vagy partnerrel, a mozgásban nincs spontaneitás, csak sok gyakorlás van mögötte. –   A modern tánc próbálja leválasztani a testet a többi tartalomtól, megérteni magát a táncot és azt, hogy a  balett a tanulás függvénye. A balettosok első pozíciója a spicc (en dehors), amivel igyekeznek síkba kiteríteni a testet, pedig az ember könnyen elborul, inkább leül, hogy a súlyát átadja a széknek. Amikor áll az ember, tulajdonképpen ellenáll a gravitációnak, és az állás  bizony nagyon fárasztó. Támaszkodni kell, különben nem tudunk semmit sem csinálni – fejtegette Rényi András, akinek kutatási területe Rembrandt, Caravaggio, valamint többek között a modernitás-posztmodernitás kérdése is. – A tánc testi képességek kifinomult változata, a táncos mutatja, hogy így is, meg úgy is tud mozogni, pedig közben kiszolgáltatott a gravitációnak. A balettos valójában közelebb áll a lég- vagy kötéltáncoshoz, mert az ember nem tud a talaj nélkül meglenni. Az előadó leszögezte: szándékosan nem a testiség, szexus, nemiség, erotika, hanem a testesség, a fizikai jelenlét szemszögéből vizsgálja a táncot. A balettos tengelyes forgástestét, a klasszikus pozíciókat térben gömbként, matematikailag szerkesztett ábrán szemléltette. Megtudtuk: a balett el akarja rejteni a tömeget, ami nehéz, az izzadás rontaná az illúziót. A modern tánc viszont túl akar lépni ezen az átverésen, és meg akarja mutatni a testet. Az Egy faun délutánja volt a másik filmrészlet, amelyen síkban mozognak oldalról a táncosok, az ötletet egy görög váza adta a koreográfusnak, de a síkszerű, reliefkompozíció zsákutcának bizonyult. A klasszikus balett testetlenségét nem sikerült ezzel felülírni Nizsinszkijnek, hiszen az ember nem így táncol, nem síkban tartja magát. „A klasszikus balett dekonstrukciójaként” Body Remix Goldberg Variációkat láttunk a kanadai Marie Chouinard Company előadásában. A Hattyúk tavának modern feldolgozása rámutat számos, eredetileg „rejtett” mozzanatra: például elég az egyik lábra spicc-cipő, úgyis egy lábon forog a táncos, a másik a kezére kerül madárfejnek. –   Ez a kortárs tánc iránya, megmutatni a lényeget. A klasszikus balett nem kopoghat, ott nincs talaj, a modern rámutat arra, amit egyébként nem látnánk. A jelenetben a protézisek nem betegekre utalnak, hanem arra, hogy az embernek mindig támaszkodnia kell – jelentette ki az előadó. Josef Nadj koreográfiája, a Habakuk-kommentárok zárta a vetítések sorát. Rényi András elmondta: ez a mű két táncnyelvet kombinál, a pantomimot és a kontakttáncot, majd a táncművészet dicséretével zárta előadását. –   A pantomim lényege, hogy a test mozgásával előállítja a tárgyat, ami nincs jelen, tehát ábrázol; a kontakt nem ábrázol semmit, abban spontán együttműködnek a partnerek. A kontakt-improvizáció a ’60-as évek óta terjedt el Amerikából, nem színpadra készül, a pillanatnyi szituáció műfaja, amelyben megállás nélkül, folyamatosan hancúroznak a talajon. Ez a tánc nem szól semmiről, csak a test képességeiről: az egyik táncos érzékeli a másik súlyát, a talajt, a saját testét. A tánc megtanítja nekünk, hogy a testünk valójában fizikai objektum, megmutatja a működését, antropológiai keretét. Nincs egyetlen más művészet sem, ami erre képes, ami így ösztökéli az embert, hogy figyeljen a testére! Az izgalmas előadás után Kovács Edit bejelentette, hogy a Mindentudás Színházi Egyeteme a következő évadban is folytatódik, a sorozat első programjára október 3-án várják az érdeklődőket. Niedzielsky Katalin

beol.hu | A Jókai színházban pénteken este mutatták be Szép Ernő: Lila ákác című művét. A rendezőt, Katkó Ferencet még a premier előtt kérdezte lapunk. Nem rejtette véka alá: Tóth Manci és Csacsinszky Pali nem jön össze a darab végén, ennek ellenére lesz bőven ok a vidámságra, a nevetésre. ► Tovább  

Különleges vendégeket fogadott a Fővárosi Nagycirkusz. A békéscsabai Vakok és Gyengénlátók Egyesületéből harminc-ketten látogatottak el erre a sajátos körutazásra. Ismerkedni artistával, a zsonglőr által használt eszközökkel, megsimogatni a papagáj fején a tollakat. És előadást „nézni”. „A nem, vagy csak gyengén látók számára mennyire élvezhető egy olyan produkció, amely szinte kizárólag a látványra épít, amelyben – a színházzal ellentétben – nincsenek dialógusok, amelyek segítik láttatni mindazt, ami a színpadon történik?” – lényegében ez a kérdés foglalkoztatta a legjobban az egyesület elnökét Ádász Istvánt és Fekete Pétert a cirkusz igazgatóját, aki nem először fogadott fogyatékkal élőket a manézs szélén. A Kultúra Napján a Vakrepülés nevű színjátszó egyesület tagjai voltak az elsők, akik láthatták az első narrált cirkuszi előadást.  Amikor már a vendégek megismerkedtek a zsonglőr cilindereivel, találkozhattak az előadás népszerű papagájával, megtapasztalhatták milyen is az ugródeszka, maguk is átélhették a Vízi cirkusz – Atlantisz gyermekei című előadás valamennyi csodáját. A semmiből felbukkanó tehetségek sztárrá válása, a körbe-körbe szaladó kutyusok hátrafelé simuló fehér szőre, a kínai rúdon dolgozó és a tűzzel-vízzel szemben győzedelmeskedő félmeztelen gladiátor, a tengerek viharait kiálló, trapézon dolgozó szerelmes pár és a másodpercenként ruhát cserélő, kecsesen mozgó artistalány mind-mind megelevenedtek a természet sötétjében. A narrált előadásnak köszönhetően Ádász István és társai ugyanúgy mosolyogtak, tapsoltak, mint az őket körbevevő, mindent látó közönség. „A művészek és eszközeik bemutatása nagyon sokat segít abban, hogy a vakok és gyengén látók lelki szemeikkel könnyebben el tudják képzelni, hogy mi történik a porondon.” – ezt már a békéscsabai színésznő, Tarsoly Kriszta – az cirkuszi előadásban vendégként fellépő tündér-bohóclány – mondja, aki tíz éve ismerkedett meg Ádász Istvánnal és társaival. Sokat tesz értük, segíti életüket, nemcsak színházjegyet intéz, hanem a békéscsabai színházat felkereső vakoknak, gyengén látóknak közvetíti is az előadást.  A sokoldalú művésznő a fogyatékkal élőkkel végzett segítő munkában a humort tartja az egyik legfontosabb kelléknek. „A látás-, hallás nélküliséget azok tartják hiányosságnak, akik nem ezek között élnek minden nap, a sérült embereknek az élethez való pozitív hozzáállása és vicces helyzetmegoldása mai napig lenyűgöz.” – teszi hozzá. A fogyatékkal élő, távolról érkezett vendégeknek a  „Vízi cirkusz – Atlantisz Gyermekei” előadás most Fekete Péternek köszönhetően  vált láthatóvá. „Meglátjátok, ha ezek az apró sikerek – amelyek a cirkusz falai között születnek -, kellő visszhangra lelnek, akkor a fogyatékkal élők számára a társadalom más, eddig elzárt szegletei is megnyílhatnak.”  – mondja a program végén a vendégektől búcsúzó igazgató, aki szerint egy nemzeti intézmény számára nagyon fontos a társadalmi felelősség vállalás, amihez az is hozzátartozik, hogy olyan társadalmi csoportok számára is elérhetővé kell tenni a cirkusz kínálta szórakozási lehetőségeket, amelyek eddig nem szolgáltak elsődleges célközönségként.

terasz.hu | Immár negyedik alkalommal jelölik a Kaszás Attila-díjra kollégái Tege Antalt a Jókai Színház művészét. A közönség és a társulat tagjai közt egyaránt népszerű színész, rendező, tanár, az Ádámok és Évák sorozat szervezője, Jótékonysági Gála Kara Tünde gyógyulásáért szervező-rendezője – egyszóval színházi mindenes. ► Tovább  

Szép Ernő: Lila ákác című, mára már klasszikussá vált szerelmes históriáját pénteken este mutatta be színházunk. A vidám, szép történetet Katkó Ferenc állította színpadra, Gulyás Attilával és Köböl Lillával a főszerepben. A Szép Ernő azonos című regényéből, saját maga által készített színpadi mű, a múlt századelő drámairodalmának legszebb alkotásai közül való. A fanyar humorú darab az „özönvíz előtti” Pesten játszódik. Tóth Manci, a primadonnaálmokat szövögető kis varrónő a városligetben, egy hatalmas lila akác alatt ismeri és szereti meg Csacsinszky Pált, a szegény, de nagyreményű költőt. Pali egy másik nőt vár, az igazi nagy szerelmi kalandot, egy férjezett úrinőt, és közben, unalmában, izgalmában évődni kezd Mancival. Csacsinszky Pali a boldogságot, az eszményi nőt keresi – ajzottan, naivan. A boldogságot keresi, és csacsi módon nem veszi észre, hogy az ott hever a lába előtt. Ám mire felvenné, a boldogság már el is illant, és vele együtt az ifjúság is. A történet egy letűnt kor emlékét idézi, amikor még divat volt a Ligetben ismerkedni, amikor a férfiak esténként a kaszinóba jártak mulatni, s a kis táncosnők álma az volt, hogy ott egy grófot fogjanak maguknak. Olyan édes-bús, könnyfakasztóan nevetős, megható mese, ahol a végül beteljesült szerelem hosszú és fájdalmas haldoklás nélkül zuhan sírjába. Ez a szerelmi történet rendelkezik mindazzal, amiért szerelmi történeteket annyira vágyunk nézni a színpadon: szerelmi három-, sőt négyszög, rafinált harc a férfi szerelméért, ügyetlen harc a nő szerelméért, nagy találkozások és nagy elválások, sok könny és még több nevetés, a csodás pesti nyelv utánozhatatlan humora és édessége, fiatalság és Liget és szépség és tánc és virágok és még mennyi minden! A Lila ákác majd százéves története sok könnyet és még több kacagást ígér – és szembesülést fiatalkori önmagunkkal.