Tizennégy évvel ezelőtt, majdnem napra pontosan, a budapesti Nemzeti Színház avató előadásának, Az ember tragédiájának a bemutatójára készültem. Most a nemzeti drámapanteon másik legfontosabb művében tesz ismét próbára a színész-sors Magyarországon. Egy olyan címszerepben, amely a szédítő magasságok és a tátongó mélységek szélsőséges koncentrátuma: „mint vándor a hófúvásokban, úgy lelkem ingadoz határtalan”. Nemhiába tartották Bánkot egy időben a magyar férfiideálnak. Babits Mihály is épp e tragikus sorsú államférfi példájában látta meg a „nemzeti karakter” megtestesülését. A „Francia Hamlet”, azaz a Lorenzaccio Hercege, az eredeti Shakespeare-dráma „Hamlet-i Királya”, valamint a Német Hamletnek nevezett Faust után, kiváltképp nagy örömet – és még nagyobb kihívást – jelent számomra a „Magyar Hamlet” megszemélyesítésének a lehetősége. És ami még ennél is fontosabb: szerencsém van kiváló kollégákkal, jó hangulatban, együtt, valódi társas-játékot játszani! Egy olyan városban, amelyben a színész-ember rögvest otthonra lel! Ráadásul egy olyan színházban, amelyet varázslatos emberek laknak, de annyira nyitottan, hogy a messziről érkező is rögtön úgy érzi: „idehaza” van!  

Seregi Zoltán igazgatót kérdeztük a Bánk bán bemutatója kapcsán. Mi a Bánk bán bemutatásának aktualitása? Nagyon nem szeretem ezt a kifejezést. Egyrészt a klasszikusok mindig időszerűek – ezért tudtak fennmaradni –, másrészt nem hiszek abban, hogy a színháznak úgymond aktuálisnak kellene lennie politikailag, társadalmilag. Sokkal inkább hiszem, hogy erkölcsi, emberi értelemben kell tudnia megszólítani a közönséget, ez pedig amúgy is a klasszikus remekművek sajátja. Ezen kívül a Bánk bán magyar dráma, a magyar kultúra egyik fundamentuma, amelynek mindig ott kell lennie a magyar színpadokon, mert hozzátartozik az életünkhöz, a történelmünkhöz, a szellemiségünkhöz, az identitásunkhoz.  De mindig vannak áthallások egy történelmi darab esetében… Áthallások mindig vannak, de éppen a remekmű okán. Hiszen olyan erkölcsi konfliktusokat, igazságokat fogalmaz meg, olyan emberi helyzeteket, viszonyokat ábrázol, amelyek minden korban érvényesek. Szegényes, leegyszerűsített gondolkozásra vall egy történelmi darabot valós vagy belemagyarázott aktualitás miatt egészében a mába helyezni. Ezáltal számtalan jelentésrétegétől, értékétől fosztjuk meg, gyakorlatilag lebutítjuk. Sajnos ez a felfogás nagy divat manapság. Pedig a jól eljátszott szituáció, a pontosan értelmezett karakter, az elmondott szöveg és az érzékletes látvány elég ahhoz, hogy közel hozzon egy régi darabot a mához. Persze csak a remekművek esetében. Ilyenkor éri viszont az a vád az alkotókat, hogy múzeumi előadást hoztak létre… A legtöbb nem kortárs előadásnak legalább három ideje van. Amikor játszódik, amikor írták – és amikor játsszák. Ez a három kor mindenképpen jelen van az előadásban. Akár akarjuk, akár nem. A Bánk bán alapvetően arról szól, hogy a magyarságot egy idegen hatalom uralja, egy idegen kultúra telepedik hagyományaira, átépíteni, átformálni akarva azt, és a hőst, akinek ezt a helyzetet meg kéne oldani, még egy ezzel összefüggő magánéleti konfliktus is bekeríti. A darabbéli történelmi szituáció, rövidebb szakaszoktól eltekintve, folyamatosan meghatározta a magyarság életét. Szinte minden korban. Ma is küzdünk a nagy európai beolvasztás ellen. És ez a mi előadásunk látványvilágában erősen megmutatkozik. Kezdve II. Endre korától, egészen néhány mai részletig. A díszlet, a jelmez, a kellékek, bútorok, zenék átívelnek a történelmi korokon, miközben mindegyikből megjelenítenek valamit. És ettől sokkal több, gazdagabb, sokrétűbb lesz az előadás, mintha csak a középkori királyi udvarban, vagy – ne adj isten – a mai Magyarország egy helyszínén játszódna a Bánk bán. Mit jelent, hogy „átvezette” Zalán Tibor? Zalán Tibor egészen kivételes munkát végzett. Úgy lett a dráma minden szava érthető, követhető, hogy közben mintha Katona eredeti szövegét hallanánk. A költőisége, az archaikussága, a verselése, a szellemisége nem változott. Szükség volt erre, hiszen Katona szövegének egy része olvasva is nehezen érthető, hát még a színpadon hallva, ahol nem lehet visszalapozni. Ez igazi újdonság. A franciáktól loptuk a kifejezést, akik így jelzik, ha például Molière eredeti szövegét a mai fül számára „lefordítják”, átvezetik a régies nyelvet a mába.