A Mindentudás Színházi Egyeteme hűséges közönsége a harmadik évad utolsó előadására gyűlt össze április 7-én, kedden az Ibsen Stúdiószínházban. Kovács Edit színművész, esztéta, a programsorozat ötlet- és házigazdája bevezetőjében a színházi kritika jelentőségére hívta fel a hallgatóság figyelmét, úgy fogalmazott: az előadásokról megjelenő értékelés, bírálat megerősítés a színészek és a közönség számára egyaránt.Nagyon örültem a felkérésnek, hogy szívügyemről, a kritikáról tarthatok előadást, s úgy láttam helyesnek, ahelyett, hogy saját gyakorlatomat és mások könnyen elérhető írásait reklámoznám, inkább a műfaj történetébe és elméletébe adok bepillantást. (Niedzielsky Katalin összefoglalója) A cím – A színházat kell szeretni, nem a kritikust! – okozott némi meglepetést. De én komolyan gondolom: aki nem szereti a színházat, ne írjon kritikát. A mondat második fele pedig arra utal: a kritikus dolga, hogy bíráljon, ítélkezzen, s ha ezt megteszi, nem mindenkinek tetszik, nem mindenki szereti. Ez ilyen hivatás. Kosztolányi Dezső Ars criticájából mottót is választottam az előadásomhoz: „Minden poggyászom a szeretet meg egy látcső.” A kritika szó görög eredetű, a kritike kifejezésből származik, magyar jelentése ítélni, bírálni. Egy szellemi- vagy műalkotás megítélése, bírálata a kritika, amelynek elemzést és véleménynyilvánítást kell tartalmaznia. Leggyakrabban könyv-, zene-, film-, és színikritikát olvashatunk napilapokban, szakfolyóiratokban, magazinokban és online, de bármilyen alkotásról, szellemi termékről lehet bírálatot írni, például festészetről, építészetről vagy akár reklámról. Az évszázadok során a színikritika az irodalom, a művészet és a tudomány között „lebegett”, jellemzői alapján hol ide-, hol odasorolták. Aztán egyik területhez sem, inkább egy harmadikhoz. A színikritika a lexikon szerint: a színpadi mű, a színjáték bírálatára, elemzésére szolgáló tudományos vagy publicisztikai műfaj. Annyi bizonyos, hogy eléggé speciális, összetett műfaj. Ha publicisztikai, újságírói műfajként emlegetik, akkor a hírlapíráshoz sorolják, ha zsurnalisztikai műfajként, akkor hírlapirodalomról beszélünk. Az írás helyett irodalom az igényesebb, emelkedettebb művet, színvonalbeli különbséget jelzi. A kritika elemzésen, értékelésen alapuló, indokolt bírálat; nem elég jelzőkkel dobálózni, a minősítéseknek a szereplők, alakítások elemzéséből kell következni. Tartalma lehet méltató, elismerő, elmarasztaló vagy elutasító. A hangneme elfogult, tárgyilagos, finomkodó, szókimondó, esetleg kifejezetten bántó. A kritikusnak illik némi irodalom-, színház- és művészettörténeti ismeretekkel rendelkeznie, nem árt, ha jó ízlése van, egészséges látásmódja, felfogása a színházról. Feladata, felelőssége nagy, a darab (irodalmi előzmény), a színházi előadás és a közönség között közvetít. Célja az előadás értékeinek és gyengéinek felmutatása, az írásban leggyakrabban követett sorrend pedig a vizsgálat, elemzés, leírás, indoklás. Gero von Wilpert német irodalomtörténész szavai a színházra is érvényesek: „A költővel és az olvasóval szembeni kettős felelősségtudaton kívül a kritika a kritikustól megköveteli, hogy képes legyen kellő mélységben átélni az élményt, belehelyezkedni a tárgyba, hogy egészséges ízlésvilággal, valamint a nyert és megvédendő ismeretekhez megfelelő kifejezésmóddal rendelkezzen.” A színikritika tárgyilagos, megalapozott, tudományos elemzés és egyéni vélemény, álláspont egyszerre, amely határozott értékrendet közvetít. Az előadás mint komplex alkotás elemzésének része a drámai mű ismertetése (mondandó, dramaturgiai felépítés, szerző, korszak), de lényege az előadás (rendezés, színészi alakítások, színpadi elemek, tervek, zene, tánc), nem az irodalmi előzmény. Értékelheti a kritika ezeken túl a bemutató jelentőségét, annak társadalmi összefüggéseit, párhuzamot vonhat más darabokkal, előadásokkal, alakításokkal, elemezheti az előadás helyét a bemutatók között, jelentőségét a társulat számára. A magyar színikritika első jelentős képviselője Bajza József volt, művelői mindig kiváló költők, írók: Vörösmarty Mihály, Gyulai Pál, Ambrus Zoltán, Kárpáti Aurél, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Németh László – és felsorolhatnánk majdnem az egész 19. és 20. századi irodalom számos kiemelkedő alakját. Bajza József eredetileg ügyvéd volt, költő, színigazgató, kritikus, nevéhez fűződik a Kritikai Lapok elindítása (1831), 1837-ben Vörösmarty Mihállyal és Toldy Ferenccel megalapította az Athenaeumot (ott jelentek meg kritikái), költőként kezdte, de kritikái váltak igazán maradandóvá. Dramaturgiai és logikai leckék, magyar színházbírálók számára című tanulmánya (1836) az első magyar nyelvű színházelméleti, esztétikai munka. Bajza a Pesti Magyar Színház igazgatójaként kidolgozta a színházi működési szabályzatot (1837-1838), ami nem létezett korábban, irodalmi- és színikritikáival a modern irodalmi élet egyik megteremtőjévé vált, a kemény, polemikus hangú bírálat megjelenése is nevéhez fűződik. Politikus alkat lévén, Kossuth híveként, a politikai publicisztika, közéleti újságírás atyja lett. A Magyar színháztörténet az 1790-1873 közötti időszakot tárgyaló fejezetében a színikritika még nem jelenik meg önállóan, csak az 1873-1920-as évtizedeket feldolgozó részben, amikor a nagy írók, költők, lapszerkesztők művelték. Ez volt a drámaközpontú színikritika korszaka; a szerzők ebben a műfajban fogalmazzák meg a drámával kapcsolatos nézetüket és színházelméletüket, a drámáról írtak, nem az előadásról, a színpadi megjelenítés módjáról, minőségéről alig vagy nem is szóltak, bírálatot, értékelést nem adtak. Jogos a kérdés: mennyire volt ez kritika? A publicisztikai stílust hazánkban Bródy Sándor honosította meg, közvetlen, személyes kapcsolatot teremtett az olvasóval, a beszélt nyelvet az irodalmi stílussal ötvözte. A célja az volt, hogy kritikái érdekesek, színesek legyenek, minél többen olvassák. Bródy fellépése egybeesett a sajtó fejlődésével, az olvasók információéhségének, kulturális igényének növekedésével. Ignotus azt mondta a korabeli Magyar Hírlapról, ahol Bródy kritikusi pályafutását kezdte, hogy „a magyar újságírást egyik napról a másikra megirodalmasították”. A reformokat Bródy indította el, de igazi változást Ignotus, Schöpflin Aladár és Ady Endre hozott a magyar kritikaírásban. Ignotus alapozta meg az impresszionista (élményközpontú, intuitív, ösztönös megérzésen alapuló) kritikaírást, amely a teljes művészi és befogadói szabadságot hirdeti, leszögezi, hogy egy könyv vagy színházi előadás élmény, ami mindenkinek mást jelent, mindenkire másképpen hat. Arról is értekezik Ignotus, hogy a színházi előadás minden este más és más, a színház lényege az illúziókeltés, az elhitetés, de figyelmeztet, hogy nem az értéktelen „szemfényvesztés”. A színház felfogása szerint művészet, amely „anyagát az emberi lélek legtitkaiból s a kifejező és alakító művészet legkörülkerítettebb tartományaiból veszi”. A színikritika-írásba Ady Endre új hangot hozott. A nagyváradi lapokban, a Budapesti Naplóban publikált, majd a debreceni lapokban, a Nyugatban és a Világban. Fiatalon szeretett bele az újságírásba, ez a szerelem élete végéig tartott; kortársai szerint Adyt a színház vitte az újságíráshoz. Nagyon komolyan vette a színházat, társadalmi, nemzeti ügynek tekintette, olyan kulturális kincsnek, ami nehéz történelmi időkben a nemzet megmaradásának záloga. Ady hamarabb volt kritikus és publicista, mint költő. Kritikáinak jellemzője: a színház végtelen szeretete, óriási világirodalmi műveltség, igényesség, magas mérce, problémaérzékenység. Erőssége volt a színészek jellemzése, az alakítások bírálata, és nemcsak a színházról, hanem a magyar társadalomról is véleményt alkotott. A Budapesti Naplóban 1908. április 10-én jelent meg az Ártatlanok című színműről az a kritikája, amelyben a korabeli magyarországi állapotokat ostorozza: „…a magyar társadalmat minden negyven-ötven évben meg kell verni, mint egy rossz gyermeket. Rá kell kiáltani: vagy itt vagy Európában vagy sem, te zseniális semmiházi. Ha idejöttél, akkor nincs jogod úgy élned, mint Kínának és Kóreának. Ma megint a verés, a szükséges verés idejénél tartunk… Előkelő Magyarországról álmodozunk itt pár százan, s nem elégíthet ki bennünket egy közép-európai Macedónia.” Ady komoly követelményt támasztott a színházzal szemben, úgy vélte, csupán nemzetinek lenni kevés, „örök emberinek” kell lenni, eszménye és kritikáinak kulcsszava az „élet és igazság” volt. Elítélte, ha a színház csak üzletként működik. „Üzlet, mint akármi. Nem jelent és nem képvisel semmit. Nem több, mint a cirkusz. Emberformájú kutyakomédia.” Hangsúlyozta, hogy az ilyen színháznak nincs köze a művészethez, az emberiség álmaihoz, az üzletszerű színház olyan, mint a cirkusz, a lóverseny vagy a rulett: lelketlen, üres, hazug és ártalmas. Ady kritikáiban több életszerűséget, hitelességet, igazságot követelt a színháztól, megkülönböztetett figyelmet szentelt a tartalomra, a mondanivalóra, és igen harcos hangnemben szólt. Az is kiderül írásaiból, hogy a korabeli közönség mulattatást várt Thália templomától, nem a társadalmi problémákat akarta viszontlátni, meg is rótta ezért a közönséget. Kifogásolta, hogy a színészekből hiányzik az irodalom iránti érdeklődés, aminek okát a színházakban látta, féltette a drámákat a „lealacsonyult komédiázástól”. Színészi értéknek azt nevezte, ha a színészek a szerepeikben önmagukat adják, úgy vélte, akkor lehetnek „igazak”. Schöpflin Aladárt kritikusként az érdekelte, hogyan formálódik a dráma színdarabbá, hogyan hathat a közönségre, mennyire szolgálja a színház céljait. A színház dolga szerinte az, hogy művészetet nyújtson, a kritikus feladata pedig, hogy felkészítse (a csalódástól megóvja) a közönséget. A színpadi fogásoknál fontosabb volt számára a költői igazság, kereste a téma korra jellemző társadalmi hátterét. Felismerte, hogy az előadás több, mint színház, társadalmi esemény, ahol fontos emberekkel lehet találkozni, kapcsolatokat lehet teremteni. A kritika megléte óta fontos kor- és szakmai dokumentum lehet, de csak akkor, ha a bemutatón túl (műsor, szereposztás) szól az alkotókról, alakításokról, a színház dolgáról. Sajnos a kritikák többsége nem töltötte be a dokumentum szerepét, pedig fontos lett volna azokban az évtizedekben, amikor még nem volt film, videó. A drámaközpontú kritika korszakában „a színház az irodalom szolgálólánya” volt, és az írókritikusok lapokhoz kötődtek, Bálint György például az Est-lapokhoz, Kárpáti Aurél a Pesti Naplóhoz, Németh László a Hídhoz, Tóth Árpád Az Esthez. Az írókritikusok színdarabírói érdekeltsége a színházban és a lapjukban ellentmondásos helyzetet teremtett: nem akartak rosszat írni a színházról, ahol legközelebb saját darabjukat mutatják be, elnézők voltak a szerzővel is, aki kritikusuk lesz. A színházi produkcióhoz az irodalom felől közelítettek, nem volt elég színházművészeti, esztétikai ismeretük, nem elemezték az előadások sajátosságait. Kosztolányi Dezső Elöljáró beszéd című írásában fogalmazta meg ars criticáját, ami az Új Időkben jelent meg 1928-ban. Felfogása példaértékű, követendő, tanítani kellene. „Ezen a helyen költőkről, színdarabokról, színészekről fogok beszélni. Milyen jogon? Csak azon a jogon, hogy én is néző vagyok. Eljárogatok a színházakba. Onnan élményekkel jövök haza. Azokat próbálom leírni. Nemcsak az élet ad élményeket, hanem annak mása, a színház is… Teljességre törekedni itten képtelenség… Vállalkozásomat tehát izgalmas kalandnak tekintem… Arról írok, ami megkap. Néha talán csak a költőről, néha csak egy színészről, néha talán csak egy kellékről…” Bálint György lesújtó véleménnyel volt a kritikáról. A kritikusok árulása című írásában hiteltelennek nevezi őket morális szempontból, bírálta politikai elfogultságukat, elítélte hozzáállásukat, hogy nem vették komolyan a kritika szerepét, lehetőségeit. Kifogásolta a felkészületlenségüket, félművelt dilettánsoknak nevezte őket. Árulásuk fő okaként a munkáltatótól való függőségüket jelölte meg, hogy nem a meggyőződésük szerint írnak, a legsúlyosabb gondot abban látta, hogy a színpadi írók a kritikusok is egyben. Azt mondta: ez „éppen olyan immorális, mintha a törvényszéki bíró állandóan ügyvédi gyakorlatot is folytatna és viszont”. Sebestyén Károly rámutatott: a kritikusok dolga, hogy a jót szeressék, keressék és dicsérjék. Figyelmeztetett, hogy a színikritika helyzete nem lehet jobb, mint a színházé, amellyel foglalkozik, s hogy az elvárás a színháztól és a kritikától koronként együtt változik. Németh László a műfajt és művelőit egyaránt bírálta az 1940-es évek első felében. Új szempont nála, hogy a közönséget sem kímélte (magatartását, értékrendjét kifogásolta). A színház igénytelenségét is leleplezte, csak a Víg és a Nemzeti felelt meg szerinte a műfaj esztétikai követelményeinek. A színház szerepét abban látta, hogy az értékes kortárs magyar drámák színpadra állítását szorgalmazza. Elmarasztalta a rendezői alkotómunka és a színpadi látvány előtérbe állítását, ha dráma helyett revüt játszottak. Leszögezte: a színház dolga, hogy az irodalom tolmácsolója legyen, a színház eszközei ebben csak „torzító, zavaró tényezők” lehettek. Kárpáti Aurél is úgy vélte, hogy a színházban a dráma a fontos, az előadás csak kiegészítés, dekoráció. Megvédte viszont kritikustársait, mondván, ahol nincs színészi alakítás, ott nincs mit elemezni, nincs emberábrázolás, személyiség, a színészből komédiás lett, a színházból cirkusz. Bisztray Gyula már a színház válságának okait elemezte A színház és a kritikus című írásában. Kijelentette, hogy nem minden kritikus színműíró, és a műfajnak hasznos ez a függetlenség. A színikritika leértékelődésének okát művelőinek a munkáltatótól való függőségében látta. Arra figyelmeztetett, hogy a szigorú kritika elriasztja a közönséget, pedig már a mozi, a rádió is sok nézőt otthon tart. Arról is értekezett, hogy az előadás sikere nem feltétlenül a kritika függvénye, mert azt a közönség úgysem olvassa. Keresztury Dezső Színikritikus a színikritikáról című írásában (1942) a színházi élet hanyatlásáért egyenesen a színikritikát teszi felelőssé. Felrója a kritikusoknak, hogy nem tudnak írni, műveletlenek, felkészületlenek, csak a drámát ismertetik, a színházi előadással nem foglalkoznak. Illés Endre azt jósolta, hogy a kritika alapja az irodalmi színház marad a jövőben is. Trónkövetelők a színpadon című írásában kijelenti: a rendező sohasem fogja átvenni az író elsőbbségét, és az írónak a színész a legfőbb szövetségese a rendező ellen, a színész könnyebben egyezkedik az íróval, mint a rendezővel. Úgy vélte, hiába alakult ki a 20. század elején a rendezői színház, az nem lesz hosszú életű. Az ötvenes évektől egyre jellemzőbb lett a kulturális élet, benne a színház átpolitizálása. A kritika a politika szolgálólánya lett, a művészeti életet maga alá gyűrte a politika, kritikusok helyett elkötelezett pártkatonák publikáltak, az értékelést felváltotta a politikai diktátum. Komlós Aladár Költészet és bírálat című könyvében megállapítja: a kritika fontos visszhang az írónak, befejezi, amit az író elkezdett, dokumentálja a darab létét, beviszi …
