Heltai Jenő A tündérlaki lányok című darabjához Kiss Kata álmodta meg a jelmezeket, amelyek azon túl, hogy korhűek, mégis egyediek és különlegesek. A ruhák elkészítéséről, valamint magáról a tervezés folyamatáról kérdeztük a jelmezek alkotóját.   – Hogyan látsz neki a munkának? Mennyire kapsz szabad kezet a tervezés során? – Nálam az egész munkafolyamat ott kezdődik, hogy elolvasom az eredeti művet – ha van -, azután olvasom el a darab színpadi változatát, és csak ezt követően beszélgetek a rendezővel. Fontos kiemelni, hogy a rendezői koncepció határozza meg azt, hogy nekem mit kell megjeleníteni a színpadon. Mire az elképzelésektől eljutok a kész jelmezekig, több hónap is eltelik. Az jó érzés, ha a rendező bízik bennem és hagyja, hogy a saját elképzeléseimet is hozzátegyem a jelmezekhez, a darabhoz. Ha jönnek az ötletek, mindent megbeszélünk, egyeztetünk, mire kialakul a végleges elképzelés. Azután kerül a munka a varrodába, ahol még szintén alakulhat a dolog. – A tündérlaki lányok esetében hogyan zajlott a munkafolyamat?  – A tényleges tervezés előtt, első körben a rendező, a díszlettervező és én leülünk, átbeszéljük a darabhoz kapcsolódó vízióinkat, gondolatainkat. A rendező kifejti, milyen elképzelései vannak, hogy miként szeretné színpadra állítani a darabot, majd jelzi, milyen kérése van a jelmezeket és a díszletet illetően. Az előadás során szorosan kapcsolódik egymáshoz a rendezői koncepció, a díszlet és a jelmez is. A tündérlaki lányok esetében is így indult az egész munkafolyamat, hogy hárman átbeszéltük az ötleteket, majd mindenki elkezdett dolgozni azon, hogyan valósítsa meg a terveket.  – Honnan jött az ötlet, hogy festések legyenek a jelmezeken?  – A színmű története 1914-ben játszódik. Tege Antal, a darab rendezője elmondta, hogy nem hagyományos módon szeretné színpadra vinni a színművet. Nekem ebből indult ki az az ötletem, amit aztán a rendező is elfogadott, hogy maradjunk korhűek a kosztümök vonalát illetően, de legyen benne valami, ami kicsit más és nem megszokott. Arra gondoltam, mi lenne, ha a jelmezeken bizonyos részleteket – mint például a csokornyakkendőt vagy egy női ruhán masnit, fodrokat – nem egy az egyben, valóságosan jelenítenénk meg, hanem azokat fekete vonalakkal megfestenénk. Ezzel is érzékeltethetjük, hogy ez nem egy hagyományos, konvencionális színpadkép, hiszen a rendezés és a játékstílus sem hagyományos. Bevallom, már szerettem volna régebben is megvalósítani ezt az ötletemet a ruhafestést illetően, csak még nem tudtam, melyik darabhoz illene igazán. A jelmezek színvilágába belecsempésztem a szecesszió színvilágát is, ami egyébként a kedvenc korszakom. A néző nem mindig tudja és persze nem is kell tudnia, de egy-egy ruha mögött sokkal több van, mint azt gondolná. A fontos egyébként is a végeredmény, az érzet, amit egy-egy előadás nyújt neki.  – Van kedvenc ruhadarabod a színműből, mi az, amit a legjobban szeretsz benne?  – Nincs kedvenc jelmezem a darabban, magát az összképet nagyon szeretem. Szeretem az előadás látványvilágát, amit a rendezővel és Egyed Zoltán díszlettervezővel létrehoztunk. Nem tudok a produkcióból kiemelni semmit, hiszen élveztem a varrodával az aprólékos közös festegetést, de öröm volt az is, amikor ki kellett találni, hogy melyik ruha milyen legyen, és azon belül mi legyen rajta a festett rész. Minden munkafolyamatban megvolt a kedvenc pillanatom a kezdeti bizsergéstől a premierközeli stresszes állapotig. Ez a produkció is egy igazi örömmunka volt számomra.  – Milyen visszajelzéseket kaptál A tündérlaki lányok jelmezeiről?  – A kollégáktól és nézőktől is kaptam visszajelzést, ezek természetesen nagyon jól esnek. Jó érzés az is, amikor a piacon járva egyszer csak megállítanak és azt mondják, hogy nagyon tetszettek a jelmezek a darabban. Ilyenkor meglepődőm, hogy a nézők ilyen szinten foglalkoznak az előadással, hogy még a jelmezeknek is szentelnek ennyi figyelmet.  – Mi az, amire törekszel a munkád során? – Igyekszem minden esetben a rendező koncepcióját megvalósítani, hogy a produkció végén megelégedve tekintsen a jelmezekre is. Ha lehet és a darab engedi, akkor figyelek arra is, hogy a ruhák, amiket a színészek felvesznek, kényelmesek és komfortosak legyenek. Boldogsággal tölt el, ha a jelmezeimmel segítem a színész munkáját és közelebb tudom őt hozni ahhoz a karakterhez, akit meg kell formálnia. A produkció elkészültével pedig mindig összegzem a végeredményt, majd filozofálok rajta, hogy mit lehetett volna még másképp. A kész munkából sokat lehet tanulni.   Szabó Rita Fotó: A-TEAM  

A tündérlaki lányok sorsa drámai, a történet mégis happy enddel végződik. Heltai Jenő színjátéka családi bonyodalmak egész sorát zúdítja ránk, feszültségben, izgalomban köt a színpadhoz két órán át. De minek a sok érzelmi vihar, szenvedélyes szócsata, ha minden marad a régiben?! (Niedzielsky Katalin kritikája) Majdnem minden. Tény, hogy cselekményekben nem annyira gazdag Heltai műve, sok minden nem történik a színpadon; ami mégis, az inkább csak a szereplők beszélgetéseiből derül ki, majd később a nézők lelkére, gondolataira hathat. Látványos felütéssel kezdődik a Békéscsabai Jókai Színház előadása, Tege Antal rendezése. Mint valami revüműsorban, úgy vonulnak fel a szereplők, rögtön világos mindenkiről, hogy ki kicsoda, és hogy mindenkinek megvan a maga baja. A drámai feszültséget a poénos szöveg, a karikatúrába illő figurák, a markáns koreográfia ellensúlyozza; mindezt még külön erősíti a jelenetek kapcsolására vagy szétválasztására előadott egy-egy sanzon, sláger.     A kissé lebegő díszlet – az ajtók, ablakok össze-vissza a légtérben – a kiszolgáltatottságra, az idő múlására, a gyors változásokra utalhat. Érdekes, hogy a nagy színpadon belül kisebb, külön-külön megvilágított helyeken játszanak a színészek, a többiek sötétben, de a színpadon maradnak.   A 2019-2020-as évadot nyitó premier a Sík Ferenc Kamaraszínházban értékes, emlékezetes előadás, ami nemcsak kellemesen szórakoztat, hanem rendesen el is gondolkodtatja a nézőt; leginkább arról, hogy a gyorsan változó világban évszázadok óta uralkodnak a régi erkölcsi dogmák, a látszat, az érdekérvényesítés, a polgári előítéletek, az álszentség. Boriska színésznő, aki eltartja három lánytestvérét és édesanyjukat, eladja magát egy gazdag bárónak. Fontos a jólét fenntartása, egyik húga férjhez meneteléhez kér sok pénzt, a másik, hogy állást kapjon, olyan szívességet, ami a színésznőcskének nem lehet probléma. Fokozza a bonyodalmakat, hogy Boriska megismeri az igazi szerelmet, úgy érzi, megérdemli, hogy saját boldogságára is gondoljon. A nézők drukkolnak, de Boriska nem vált, sőt még meg is magyarázza, hogy mégsem volt igaz szerelem, Pázmán meg egyszerűen eltűnik a színről… Közben a dráma a legkisebb lány lelkében zajlik tovább, Sári viselkedik leginkább felnőttként, úgy próbálja nővérét „megmenteni”, és a családi jólétet fenntartani, hogy felajánlja magát a bárónak. „A Lajos” érdeme, hogy ebből a viszonyból szerencsére nem lesz semmi. Heltai olyan gondosan bánik szereplőivel, hogy a mese végére mindenkinek elrendezi a sorsát, és ezt az idilli lekerekítést sugallja az előadás is. Boriska és az öregedő báró szerelmet vall egymásnak, így válik a korábbi rabszolgaság, üzlet, kényszer, áldozat őszinte vonzalommá; teljes a béke, a felmentés, a megbocsátás. Olgának van állása, Manci férjhez megy, és anyuka is élhet tovább jólétben. Egyedül Sári tűnik kicsit szomorúnak, a terve kudarcot vallott, de neki vigaszként ott a fiatalsága.   Szeretem a hangulatos, beszélgetős darabokat, jobban, mint a sok futkosást, ajtócsapkodást. Nem bánom, sőt szeretem, ha legalább annyiszor szorongatja a torkomat a sírás, mint ahányszor jókat nevetek. A tündérlaki lányok ilyen előadás, megérint és emlékezetes marad, elgondolkodtat az emberi kapcsolatokról, az együttéléshez szükséges kompromisszumokról, az áldozatvállalásról, őszinteségről és képmutatásról. Tege Antal rendező kiváló csapattal dolgozott, Heltai százéves színjátékát elsősorban a színészi alakítások teszik ma is élvezetessé és emlékezetessé. Özvegy Bergné szerepében Fehér Tímea nem a négy eladó lány anyját, inkább a számítós asszonyságot domborítja. Boriska összetett figuráját Liszi Melinda alakítja szenvedélyesen, meggyőzően. A legdrámaibb figura, aki óriási fejlődésen megy át amíg rádöbben, hogy nem „A Lajos” rabszolgája, hanem a családjáé, hiszen mindannyian elvárják tőle az áldozatot, a szolgálatot. Olga (Boldog Ágnes) és Manci (Földesi Ágnes Villő) anyjuk oldalán áll, követelődzik, nem sok együttérzés szorult beléjük. A szerető testvért Nádra Kitti alakítja Sári szerepében, a legkisebb lány viselkedik leginkább felnőttként, látja a helyzet lényegét, szépen kapcsolja össze a kislány és a nő közti lavírozást. A bankár, báró figurájában a Jászai Mari-díjas Bartus Gyula mértéktartó, elegáns, Boriskával szemben a darab végén szenvedélyes szerelmes, Sárival szemben bölcs, megfontolt, felelős apaként viselkedik. Pázmán Sándor (Gulyás Attila) szerelmével felnyitja Boriska szemét, kezdetben mintha harcolna is érte, azután kissé érthetetlen, hogy miért adja fel, de ezt Heltaitól már nem tudjuk megkérdezni. Petrencey, a tornatanár (Manci kérője) markáns érdekfigurát formál, jól beleillik a családba, ugyanakkor Szabó Lajos a legtöbb humort, karikatúrát viszi a szerepbe. Három színihallgató, Márki Szabina, Fónagy Jázmin és Szász Borisz kap lehetőséget az előadásban. A különleges „osztott” színpadot, a látványos, hangulatos, egyszerre költői és elidegenítő díszletet Egyed Zoltán tervezte. Az elegáns, ízléses, korhű jelmezek Kiss Kata munkáját dicsérik.   Niedzielsky Katalin Fotó: Nyári Attila/ A-TEAM