EGÉR A MAROKBAN, EMBER A POKOLBAN
John Steinbeck Nobel-díjas amerikai regényíró Egerek és emberek című kisregényét 1937-ben írta, a nagy gazdasági válság időszakában. Nem sokkal később született meg belőle a színmű, amely a mai napig töretlen sikert arat. A történet érdekessége, hogy témájában, helyzetszerűségében átível a 20. század harmincas éveiből a 21. század mostani időszakába. Döbbenetes azonosságot mutat a cselekmény és az akkori viszonyok minden egyes apró részlete a jelennel. Zsidov Magdolna írása Ezzel, azonnal fel is merül egy nyugtalanító kérdés: vajon a majd nyolcvan év távlatában végbement -e korszakváltás, vagy csupán annyi történt, hogy jól-rosszul kreált korszakok váltották egymást? És ha így igaz, további kérdés: van -e a kettő között különbség? Kétségtelenül, óriási, ugyanis változó korszakban, pusztán az előbbiek reprodukálása pereg a történelem színpadán, legfeljebb hangulatában, formációjában tűnik másnak, miközben azonos szimptómákat mutat. Ezzel ellentétben a korszakváltás merőben különbözik az előbbitől, mégpedig úgy, hogy minden külsőség ellenére, az emberek egymáshoz való viszonyában, a társadalmi tényezőkben, de az élet valamennyi feltételében gyökeres fordulat következik be, amely az előbbitől teljesen eltérő körülményt teremt. A korszakváltás tehát egy új világkép megjelenését kell, hogy eredményezze, amelyben az emberi gondolkodásban, az össztársadalmi hozzáállásban, következményeként pedig az életformában hozhat fordulatot. Ennek tükrében jogosan tehető fel az újabb kérdés: vajon a múltszázad eleji Egerek és emberek történetének sorshelyzete, miben, és mitől mutat rokon vonásokat a jelenlegi századelő küzdő-vergődő embereiével? S vajon beszélhetünk az eltelt időszakban korszakváltásról, vagy maradt azon mód minden, csupán új „köntösbe” öltöztették, ahogy Illyés Gyula (Mérleg III.) versének egyik sorában hangzik „kígyó-módra bőrváltó” szemforgató módon. A Békéscsabai Jókai Színház eme darab választásával nagyon jó döntést hozott. Ismét egy katartikus élmény került színpadra. A ma létkáosza, akárcsak a regény keletkezésekor, aktuális, mondhatni korlenyomat. A regény hatására készült színmű, Pataki András vendégrendezésében drámai erővel bonyolította a cselekményt. A színpad valóságos és tipikus életkép: vidéki környezet, egyszerű, fából épült barakk, kilátástalan helyzetű vándorló idénymunkásokkal. Mindegyikőjük más szeretne lenni, és más életet akarna élni. Vágyakoznak a boldogabb, reménytelibb élet után, és képtelenek elhinni, hogy esetükben nincs más kilátás, mint a mindennapi betevő megteremtésére leszűkített sors. Miközben vergődnek a létért folytatott harcban, egymás húsába vájnak, tépik egymás lelkét, s mint ordasok üvöltik ki magukból a lét keserű panaszait. Nagy kérdések sora jelenik meg egy-egy arc, karakter mögött, mint például: Ki vagyok én? Mi közöm van a másik emberhez? Több vagyok -e, vagy kevesebb? Van -e reményem, vagy reménytelenségre ítéltettem? A két idénymunkás egyik szerepében, Georgként, Csomós Lajos remekel. Olyan hitelesen, természetesen jeleníti meg az általa alakított, eszes, mégis kudarcra ítélt embert, hogy már-már nem is színházban érzi magát a néző, hanem az élet, színpad és kellék nélküli, a mindennapok keserűségébe gyűrt, vergődő küzdőterén. Mint a púpot úgy hurcolja magával az oktondi Lennie-t, aki mindenben csak hátráltatja, de mégis kell neki, szüksége van rá a magányában, de a szükségen túl a szeretete iránta átütő erejű. Lennie-ként Katkó Ferenc egy teljesen más karaktert elevenít meg szívbemarkolóan. Megható figura a maga együgyű kirekesztettségében. Túlcsorduló érzelme nem ismer korlátokat, ezért „fojtja” belé „gyermeki” szeretetét egy másik lénybe: egy egérbe, egy kutyába, egy asszonyba, de ez a fojtó szeretet tragédiába torkollik. Maga sem érti a történteket, hiszen benne az erő nem fizikai, hanem érzelmi, hisz ő maga is pusztán érzelmi lény. Sorsa ezzel meg is pecsételődik, ítélői szerint nincs helye a normális emberek világában. Mosollyal az arcán fogadja a halált, társa, George kezéből, aki mintegy eutanáziás tettével megelőzi a feldühödött igazságosztókat, mert az ő szeretete is legalább annyira mélyről fakad, mint Lennie-é. És persze, George és Lennie mellett ott vannak a többiek: jók és rosszak, kegyesek és kegyetlenek. Candy, akit Kovács Frigyes alakít nagyszerűen, megvénhedt keserű ember, akinek egyetlen öröme a szintén kiöregedett kutyája. A főnök szerepében Bartus Gyula kemény, könyörtelen vezetőt jelenít meg. Curley-ként Szabó Lajos izgága, féltékeny férjként hozta szerepét, aki mindenkire vetélytársként néz. A feleségét alakító Gubik Petra a házasságban, de minden másban is csalódott nőt játszotta igazi „nőciséggel”, hogy végül a gyermeteg Lennie áldozata legyen. Slim megértő, türelmes alakja Czitor Attila kiváló játékával hatott a nézőkre. Carlson szerepét, Koleszár Bazil Péter elevenítette meg, Ormándí M. Keve Whit alakjában, bár Candy kutyájának, Jonnynak a hóhéra, játékával eléri, hogy mégse legyen teljesen negatív figura. A Munkás/Bunkó „csendesét” Jancsik Ferenc szavak nélkül is szerepeltette. Papp Gyula orgona játéka kiváló, dinamikus, erőteljes. Talán csak annyit lehet kifogásolni, hogy túl hangos, halkabban drámaibb erővel hatna. Végezetül: az Egerek és emberek megelevenedett a békéscsabai színház falai között, s a rendezésnek, a színészi alakításoknak köszönhetően kigyulladt a részvét lángja. Mi több, elérte, hogy egyfajta mérlegkészítésre ösztönözze a darabról gondolkodókat. Steinbeck drámáját óhatatlanul a mai állapotokra, így hazánkra is lehet vonatkoztatni. Az eltelt 25 év alatt, azaz a rendszerváltás óta, mennyire mutatnak korszakváltást, szemléletváltást a körülmények? Mennyire adottak a lehetőségek, amelyben az esélyegyenlőség természetes? És még tovább lehetne boncolgatni a kérdést, és a végkövetkeztetés nem biztos, hogy bekövetkezik. A világ maga ilyen, a bonyodalmaival, feszültségeivel, meg nem érthetőségével, és minden küzdelmével, ám szerethetőségével együtt.