Csiszár Imre A vörös postakocsival az érzelmek átélésének fontosságára szeretné felhívni a nézők figyelmét, színjáték helyett krúdyádaként határozza meg a darab műfaját és totális színházat rendez. A Békéscsabai Jókai Színház bemutató előadását március 13-án láthatja a közönség. (Niedzielsky Katalin interjúja) A vörös postakocsi című regény színpadi változatát először Krúdy Gyula írta meg, aztán „visszavonta”. Mit érdemes tudni a mű előéletéről? Nagyon különleges színdarabról van szó, ami először regényként látott napvilágot, de már az sem volt szokványos, mert Krúdy nem úgy ír, ahogyan Móricz, Mikszáth vagy Jókai. A regény először folytatásokban jelent meg újságokban, és a nézők azért vették a lapot minden héten, hogy tudják, mi történik Rezeda Kázmérral a következő folytatásban. Utána kiadták regény formájában, aztán írt belőle Krúdy színpadi változatot, ami valóban nem aratott közönségsikert. Bár akadt kritikus, aki azt mondta, új hang a magyar drámaírás történetében; ami igaz is, mert a magyar dráma ebben az időben elsősorban a naturalizmus gyökereire épített, mint Móricz Zsigmond és a későbbiekben Molnár Ferenc. Krúdy világa nem tűri a naturalizmust, emelkedett világ, sokkal közelebb áll a szürrealizmushoz. A hatvanas évek elején készült egy átirat, amit a Vígszínház játszott, most Bártfay Rita dramaturg szövege kerül színpadra. Miért volt szükség új változatra? A Vígszínházban Radnóti Zsuzsa dramaturg és Kapás Dezső rendező elővette A vörös postakocsi színpadi adaptációját és több más Krúdy-művet is, a Szindbádot, novellákat, esszéket. Ami így született, az tulajdonképpen nem is színdarab, hanem egy krúdyáda, tartalmaz mindent, ami az íróra a legjellemzőbb, úgy is mondhatnám: Krúdy-kvintesszencia. Persze van cselekménye, vannak konfliktusai, remek jellemek, de mégis átlengi az egész darabot egyfajta álomszerűség, vízió, ami köré a rendezői víziót is fel lehet építeni. Amikor a színház megkeresett, hogy válasszak a magyar irodalomnak ebből a korszakából egy alkotót, úgy gondoltam, nem a divatot követjük, hanem valami olyasmit vállalunk, amit eddig kevés magyar színház tűzött műsorra. Ennek egyik oka, hogy Krúdy nyelve sem könnyű, mert úgy ír prózát, hogy az már majdnem vers, elég kemény körmondatokban fogalmaz, sok mindent akar elmondani, sok gondolat, érzés van a szövegében, ettől az feldúsul. Az egyszerű kifejezések is rengeteg asszociációt keltenek, ettől a szöveg sokrétű, amin némileg ez a mostani dramaturgia könnyített, másrészt rövidített egy kicsit. Erre azért volt szükség, mert egyrészt eltelt pár évtized, másrészt, ami nagyon fontos: ha ez egy krúdyáda, akkor a szöveggel együtt kapjon domináns szerepet a mozgás, a zene és a látvány. Ez a szó legnemesebb értelmében vett totális színház, ahol a művészeti ágaknak – zene, képzőművészet, szöveg, mozgás – egyenrangú szerepet kell játszaniuk, egyformán kifejezőnek kell lenniük. Brahms, Saint-Saëns, Berlioz, Ziehrer zenéje az érzelmekre hat, és ez azért fontos, mert Krúdy érzelmes szerző, az érzelmekre apellál. A négy képben kiemelt szerepet játszik a mozgás és a látvány is. A cselekmény izgalmas, és a négy kép igen különböző helyszíneken játszódik. Ez a darab elszigetelten három embernek, Alvinczinek, Rezedának és a lánynak a története, ebből a kvázi szerelmi háromszögből azonban Krúdy nagyon erős kitekintést ad a világra. Az első kép egy izolált polgári világban játszódik, ahol üvegbúra alatt, majdnem rabként tartja Alvinczi a lányt. Ezt a polgári miliőt a rend határozza meg, a balatonfüredi promenád nyugalma, eleganciája, kimértsége, ez egy erősen gátak és kordonok közé szorított világ. Ezzel szemben a második kép az elszabadult balatonfüredi Anna-bál világa, ahová elviszi a főhős a lányt, amiből ki akarja menteni, inkább már bachália, mint Anna-bál, meg akarja kérni a lány kezét öreg korára. A harmadik kép egy kuplerájban játszódik, Rezeda az együttélés után megunta a lányt, el akarja passzolni, amibe az majdnem belepusztul. Alvinczi menti meg és visszaviszi a vidéki kastélyba. A negyedik képben kihalt a világ, eltűnik a főhős, a végén megérkezik, meghalni jön haza. Mit nyújthat Krúdy műve, mit üzen a mai rendezés a közönségnek? Remélem, nagyon sokat. Az egyik, amit nagyon szeretnék üzenni, hogy a világunkban igenis legyen fontos szerepe az érzelmeknek. Aki megfosztja magát az érzelmektől, letagadja, visszafojtja vagy szégyelli azokat, nagyon sok mindentől megfosztja magát; nem éli meg, csak félig az életét. Az embert az határozza meg, hogy mennyire tudja átélni az érzéseit, a fájdalmakat, az örömöket, a gyönyört, a boldogságot, a gyászt. A másik egy tanulság; van egy paradox mondás, hogy mit kell tenni, ha meg akarjuk nevettetni a Jóistent. Azt kell neki mondani, hogy terveink vannak. Az élet egy csomó véletlenen múlik, hiába tervezzük, a sors, a világ, néha az érzelmeink teljesen váratlan helyzeteket okoznak. Erről is szól a darab, hogy mit lehet tenni, hogy ezeket ne elszenvedjük, hanem tanuljuk meg beépíteni az életünkbe, ne legyünk kiszolgáltatottak az érzelmeinknek, a szélsőségeket tudjuk megnyirbálni, az életünket próbáljuk meg a normalitás keretein belül leélni. Niedzielsky Katalin Fotó: A-TEAM
