„Tréfás és megindító idill, mely a szomorúság könnyein át mégis megnevettet” – így méltatta Puskin a Régimódi földesurak című elbeszélést, amelyben Gogol a vidéki kiskirályok életét állítja pellengérre. Ugyanakkor kíméletlenül rámutat, hogy a környezetük miként teszi tönkre az embereket, ahogyan Akszentyij Ivanovics Popriscsint, az egyszerű hivatalnokot is. Idillről persze szó sincs, de még tréfáról, nevetésről sem, igencsak drámai, megindító az Egy őrült naplója, az író fájdalmas vallomása, leszámolása a 19. század Oroszországával. A „tragikomikus látomásba” Köllő Miklós rendező szerint – a síráson és a nevetésen kívül – még pár aktuális kérdés is belefér: Ki vagyok én? Hol a helyem? Tudok-e változtatni? A világirodalom egyik legmegrázóbb monodrámájának békéscsabai előadásában Katkó Ferenc nyújtott hiteles, emlékezetes alakítást. (Niedzielsky Katalin kritikája) Nyikolaj Vasziljevics Gogol már fiatalon, írói pályája kezdetén nagy érzékenységgel világított rá a társadalmi bajokra, humoros-szatirikus hangvételű, fantasztikus elemekkel tűzdelt elbeszéléseiben a korabeli orosz valóság visszásságait, a vidék elmaradottságát figurázta ki. Az orr című groteszkje például igazi remekmű, a későbbi abszurd előfutára, amelyben a szaglószerv egy köztisztviselő arcáról leválva önálló életet él, karriert csinál, ami gazdájának sosem sikerült. Világhírnévre az orosz klasszikus A köpönyeg című elbeszélésével tett szert; hőse, Akakij Akakijevics a cári rendszer áldozata, aki a fojtogató légkörben vergődik, a megalázott, kisemmizett kisember tipikus példája. Dosztojevszkijtől származik az ismert mondás, hogy „mindnyájan Gogol köpönyegéből bújtunk ki”, ami arra utal, hogy az orosz próza- és drámaírónak nemcsak hazájában volt sok követője – Turgenyevtől Bulgakovig -, hanem a nyugati irodalmakban is. A Holt lelkek című prózai eposzában, a nagystílű szélhámos, Csicsikov kalandjain keresztül Gogol a nemesi Oroszországról fest lesújtó képet, mesterien ötvözi a szatirikus, drámai és lírai elemeket, a pátoszt és a bírálatot. A revizor című színműben kíméletlenül leplezi le a korlátolt, kicsinyes hivatalnokokat, a csinovnyikvilágot, a korrupt, megalkuvó vidéki kiskirályokat. Drámai erővel hat, megindító az Egy őrült naplója – ma is. Főhőse, az a kisember, hivatalnok, aki belebolondul az igazságtalanságba, nem tudja elviselni az állandó megaláztatást, és tébolyult agya az ellenséges környezet helyett egy olyan külön világot teremt magának, ahol saját törvényei szerint élhet. De hát élet ez? Hamar kiderül, hogy nem. A korábbi művek szatirikus, kritikus, leleplező hangvétele után Gogol itt a kisember szenvedéseit, reménytelen küzdelmét, egyben saját kiábrándultságát, fájdalmát önti naplóba. Katkó Ferenc színművész monodrámában nem először kápráztatta el a Jókai Színház közönségét: 2015 novemberében Zelei Miklós Az Isten balján című darabjában Ady Endrét keltette életre. Az sem volt egy könnyed szórakoztatás, viszont olyan gondolatébresztő előadás és kimagasló alakítás, amely máig eleven az emlékezetünkben. Azt a bemutatót is Köllő Miklós rendezte, és Katkó Ferenc – korábbi szerepeihez képest – egészen új oldalát mutatva nyújtott komoly teljesítményt. Popriscsin is Gogol köpönyegéből bújt ki, szó szerint: a vállfára állított fekete hivatalnoki viseletből lépett a néző elé. De mielőtt megjelent volna, kaparászó ujjak bújtak ki a lyukakon, mintha valaki a jelmeztől próbálna megszabadulni… Vagy már a kukacok ették a textíliát? A másfélórás küzdelemben a hivatalnok a szemünk láttára, lépésről lépésre szakad el a valóságtól, halad folyamatosan a teljes őrület felé, a téboly kórképét festi meg. Pedig az elején még tartozik egy közösséghez, emberi kapcsolatokról álmodik, de hamarosan már csak a kutyákkal tud szót érteni. Egy lány szerelméről ábrándozik, ajtókat nyitogat a világ, a fény felé, de egyre inkább magára marad, elszigetelődik. Fogságából képtelen kitörni, feljebb, előrébb nincs számára út, csak befelé, lefelé, a bolondok házába, a pusztulásba. Az 1834-ben játszódó történetet kortalanná emeli a felismerés, hogy az emberi szenvedés, kiszolgáltatottság örök, minden időben, társadalomban súlyos probléma. Jajkiáltás, figyelmeztetés ez a napló. Gogol hőse belehal abba az életbe, ahol nincs őszinteség, igazságosság, csak önzés van és képmutatás. S ugyan melyik korban, társadalomban nincsenek kitaszítottak, örök igazságkeresők?! Popriscsin sorsa, üzenete félelmetesen aktuális. Gogol már húszesztendős korában külföldi utazásokat tett, Európa nagyvárosaiban, Lübeckben, Hamburgban járt, később hosszabb időt töltött Rómában, Párizsban. Látta tehát az Oroszországon kívüli világot. Pétervárott hivatalnokként dolgozott, gyűjtött tapasztalatot a bürokrácia pusztító, lélekromboló erejéről. Rövid ideig volt a pétervári egyetem történeti tanszékének adjunktusa, majd az irodalomnak élt, műveiben akart hangot adni világnézetének, a kisember védelmében fellépni, de pályája vége felé szinte megriadt mindattól, amit ábrázolt, illetve írásainak lehetséges hatásától. Élete végére elméje elborult, 1852-ben, 43 évesen éhen halt… Az író tragikus sorsának is tükre, lenyomata az Egy őrült naplója. Katkó Ferenc az egykori Szovjetunióban, Ukrajnában, Kárpátalján született. Lokálpatriótának vallja magát, közel áll szívéhez az orosz irodalom, és főleg Gogolt szereti. Már pályakezdőként érdekelte az Egy őrült naplója, amit először oroszul olvasott, majd szinte évente kézbe vett; gondolta, de jó is lenne egyszer színpadra vinni, eljátszani. De tisztában volt vele, hogy egyelőre fiatal hozzá. Régi szerep- vagy rendezői álom válik valóra? Ilyennel találkoztunk már a színháztörténetben, olyannal kevésbé, hogy a színész fordítja le és állítja színpadra a darabot, meg el is játssza a főszerepet. Most éppen ez történik. A régi kötődések bizonyára segítenek azonosulni a figura lényegével, lelkületével, a színésznek eggyé válni a karakterrel.    Az igazságot kereső ember teljes megtébolyodását követni komoly kihívás a néző számára. A mélyen megrendítő témát, szöveget rendkívüli látvány, színpadkép és különös zenei válogatás emeli rangos előadássá. Köllő Miklós rendezéséhez klasszikus zenét válogatott. A Kossuth-díjas Székely László (a nemzet művésze) díszletével csodákat tett: a színpad fölé alkotott osztott tükörrel nemcsak kitágította a teret és az időt egészen a 21. századig, hanem egy teljesen más megvilágításban láttatja a színpadi történést, a szereplő mozgását. A mennyezeti filmvetítés időutazást teremt, a lépcsőrendszer forgatása hátborzongató asszociációkat sugall. A naplóbejegyzések vizuális érzékeltetése, az ajtónyitogatások, a cellaszerű lakás – mind-mind fantasztikus hatással bír, szolgálja a színészt, az üzenetet. Egy gondolatébresztő előadás általában tükröt tart a nézőnek, itt most ez is szó szerint értendő, hiszen a játék végén a mennyezeti tükör mint egy reflektor, úgy pásztázza végig a nézőteret. A szintén Kossuth-díjas (és a nemzet művésze) Jánoskúti Márta jelmezei az őrület fokozatait, állomásait láttatják; az elején hivatalnoki viselet, paróka, majd a majdnem meztelenre vetkőztetett, kényszerzubbonyban keresztre feszített szereplő. Végül (fürdő)köpönyegben jön be hősünk, mint egy győztes (vagy vesztes, mindegy) meccs után a birkózó. Vagy bárki. Íme, az ember! Egyetlen színész mozgását is jól meg kell komponálni, főleg, ha a monodrámához zene szól, és filmvetítés társul. Az előadás koreográfusa Preisinger Éva volt. A Sík Ferenc Kamaraszínház (korábban Ibsen stúdió) sok emlékezetes monodrámának adott már otthont. A színháztörténet és Katkó Ferenc repertoárja a június 2-ai premier óta újabb rangos produkcióval gazdagodott. Ez a bemutató méltó emlékezés a Pesti Színház legendás előadására Darvas Ivánnal, az 50. jubileumon.   Niedzielsky Katalin

Hogy miért is adtam ezt a címet ennek a kritikai elmélkedésnek a Példabeszédek 26. fejezetének 12. versét idézve, annak egyetlen oka, hogy az életnek nincs olyan történése, amire a Bibliából ne kapnánk méltó indoklást. Ez az idézet pontosan azt tanúsítja, hogy Isten az elmebajosnak nagyobb igazságot tulajdonít, mint annak az embernek, aki magát, a saját szemében bölcsnek hisz. Zsidov Magdolna kritikája A rövid bevezető után, a szerzőről, Nyikolaj Vasziljevics Gogolról néhány szót. Az orosz irodalom egyik meghatározó személyének tollából a legismertebb művek, a Köpönyeg, Az orr, Utca, és az évad utolsó darabjaként bemutatott, az 1834-ben játszódó elbeszélés, az Egy őrült naplója monodráma-változata, Katkó Ferenc mellbevágó, bravúros alakításában. Az említett írások mindegyike lélektani vonatkozású. Gogolt, ahogy szinte valamennyi nagy orosz írót, a lélek mélységeiben zajló bonyodalmak izgatták. Az elmében, a gondolatban lejátszódó nagy kérdések, mint zavartság-tisztaelméjűség, egyensúly-térvesztés, reménység-elveszettség, kiábrándultság-hit, és lehetne tovább sorolni mindazokat, amelyek a sérült emberek gyötrelmeit motiválják, amik a felszínen tombolnak, s amiket a „normális” világ elítél, kritizál, és időnként megvet. Az orosz irodalmat nem elég ismerni, az orosz irodalmat érteni kell. Az Egy őrült naplója, „fárasztó” mű, mondhatni leszívja a nézőt, nem engedi egy lélegzetnyi időre sem lazítani, hiszen az elme, az elme szélsőségeire választ akar kapni. Katkó Ferenc kiváló színművész, és mint, aki újra értelmezte, fordította, és színpadra alkalmazta ezt a művet, kiterítette, keresztre feszített az általa alakított Akszentyij Ivanovics Popriscsin minisztériumi hivatalnokot. Egérszürke falak, kopár, rideg szoba, aminek egyetlen dísze egy falon függő ikon. Gyászos, riasztó színpadi tér, amiről igazán nem lehet tudni, csak sejteni, hogy elmekórterem. Ettől merőben eltér a kimondottan szép szőnyeg, ami mindvégig megidézi a főszereplő látomásait. És a színen Popriscsin szerepében Katkó Ferenc. Már a megjelenése is megrázó. Görnyeteg, roskatag, a sok hajlongástól megrokkant, vergődő ember. Ahogy az évek során a megalázottság megtörte a tartását, olyan mértékben a lelke is elvesztette méltóságát, elméjét a megfelelési szándék fokozatosan bomlasztotta. Azt nem tudni, hogy születésétől az elméjébe lett kódolva a kór, vagy a körülmények törték össze benne az épelméjűséget, mint darabjaira tört cserépedényt, amit már nem lehet többé összerakni, ez nem derül ki, de nem is ez a lényeg. A baj, az mindenképp baj, bármi legyen is az oka. Az igazán nagy kérdés inkább az, hogy megengedheti e magának bárki, de mások is, hogy kárt okozzanak magukban, másokban? Kezdetben Popriscsin mutat tiszta gondolatokat: a szerelmében gyötrődő férfi vívódásait, a hivatal alá-fölérendeltségének megítélését, de már jeleit is adja, megszemélyesített állatokkal, élő és élettelen összekeverésével, hogy az elméjében a rend felborult. Hiába kiáltja veszett fájdalmában, hogy „Egy embert, egy embert adjatok nekem, akivel megtelik a lelkem!”, már nem találja a visszavezető utat. Az is lehet, hogy a baj egy jelentéktelen csüggedéssel kezdődött, azzal, hogy nem figyelt rá eléggé az osztályvezető, vagy a kegyelmes úr, akinek szakadatlanul hegyezte a tollait. Nem figyelt rá a kegyelmes lánya, akibe reménytelenül volt szerelmes, és nem figyelt rá a környezete, pedig ő mindent megtett, hajlongott eleget, hogy észre vegyék, naponta alázta meg magát ezért. És pontosan ezzel kezdődött a baj. A csüggedés első jelei az elfásulás érzése, ez telepedett Popriscsin lelkére. Nem vigyázott eléggé a gondolataira, átadta magát az érzéseinek, amik nem a legjobb tanácsadók, mert csak a gondolkodásban juthatott volna előrébb a jóban, értelme védelmében. Kizárólag gondolat és állhatatosság által lehet a nehéz helyzetekben megállni, nem az érzelmek hálójában, amik bekerítenek, fogságban tartanak. A vergődő férfi mondja, mondja, panaszkodik, miközben álomképszerűen vonulnak a színpad szőnyegén látomása alanyai, mint egy animációs film jelenetei. A technikai megoldás katartikus. Álom, látomás, valóság egyszerre, miközben cikázó kékségre festi az elme sötétjét, ami gyöngyhullámokat verítékezik, ahogy a szenvedő Popriscsin is. Miközben halmozza a panasz szavait, dallamtalan hangon énekel szerelméhez, esetlen mozdulatokkal kéri fel táncolni ideáljának fantomját. A zavar egyre jobban eluralja, a magánélete után a történelemmel viaskodik. II. Fülöp spanyol királynak képzeli magát. Keresi a történelmi kudarcok okát az angolokban, franciákban, az inkvizícióban, miközben dátumok összevisszasága kavarodik benne, démonai verik bilincsbe. Ettől függetlenül mégis feltesz egy-egy értelmes kérdést, példának okáért: „Hogyan lehet egy király alárendeltje az inkvizíciónak?” Tudata mélyén érti, hogy a király maga az állam, az inkvizíció pedig az egyház, és a kettőnek nem lehet köze egymáshoz. De még számtalan rejtélyesnek tűnő kérdés hömpölyög benne, amikkel a színtéren fetreng, majdhogynem a lemeztelenedésig. A nézőkben a drámai pillanatok megszülik a kérdést: vajon a magát királynak képzelő, vagy a valóság határain belül élő ember a boldogabb? A darab és Katkó játéka nem hagyja nyitottan a kérdést, egyértelművé teszi, hogy csakis az utóbbi, mert az ilyen embernek még vannak esélyei, míg az előbbi esélyeit felemészti a lelki káosz. Nem találok jobb kifejezést annál, hogy brutálisan kemény dráma, hátborzongatóan átélt, megrendítő alakítással. Katkó Ferenc játéka?!, felejthetetlen. Anno, hajdanán Darvas Ivánnal láttam, és nyugodtan kimondhatom, vetekszik azzal.  Jánoskúti Márta a Nemzet művésze, Kossuth-díjas, Érdemes művész jelmeztervéről, Köllő Miklós rendezéséről, Preisinger Éva koreográfiájáról csak felsőfokon lehet szólni. A darab bemutatóján, elismeréseként, háláját kifejezve, a közönség felállva, viharos tapsol köszönte meg az átélteket.