David Ives amerikai kortárs szerző Vénusz nercben című darabját február 21-én 20 órakor mutatja be a Békéscsabai Jókai Színház. Nemcsak a 18 éven felülieknek meghirdetett előadás ígérkezik különlegesnek, hanem a helyszín is, az Intimtér. Itt beszélgettünk Tege Antal rendezővel és a két színművésszel, Földesi Ágnes Villővel és Czitor Attilával. (Niedzielsky Katalin interjúja) Vénusz, erotika, Intimtér, korhatár – elég nagy a várakozás ilyen címszavak után. Főleg, ha még azt is eláruljuk, hogy a színdarabnak volt egy előzménye, az osztrák Leopold von Sacher-Masoch regénye, a Venus in Furs, ami 1870-ben jelent meg. Magyarul A bundás Vénusz címmel 1989-ben adták ki, és a szerző nevéből származik a mazochizmus fogalma. Mi készül itt, milyen előadás és kinek, mitől lesz különleges? Tege Antal: Attól, hogy színház, nincs benne nagyobb különlegesség, mint bármelyik színdarabban, maximum kicsit tovább gondolva mutatja meg a szerelmet. Az erotika itt nem jelenik meg, lesz viszont mazochizmus és szerelem. A szereplők nem fognak csókolózni, korbáccsal egymásnak esni. Azért 18 éven felülieknek szól az előadás, mert olyan dolgokról, gondolatiságról beszél, amihez kell egyfajta érettség. Elhangzanak olyan mondatok, lesznek gesztusok, történések, amik korhatárhoz köthetők. A darab felveti a kérdést: létezik-e a szerelemnek az a foka, ahol saját magunkról lemondunk, önmagunkat teljes mértékben feláldozzuk, ahol a sanyargatás hoz nekünk élvezetet? Aztán próbálja megmondani, hogy sikerül-e onnan kijönni, meglehet-e ezt gyógyítani a valós szerelemmel, vagy sem. Elképzelhető, hogy valakinek ez durva darab, de csak annyira, mint az, amit nap mint nap átélünk. A színháznak az a feladata, hogy kiragadjon valamit, legyen ez akár a szerelem, egy összefüggésrendszerben megmutassa, ehhez a legjobb összefüggésmintát ez az író – vagy az eredeti regény írója – a mazochizmusban találta meg. Az előadás egy szellemi kaland arról, hogy hova tud eljutni a felfokozottság, és a betegségből meg lehet-e gyógyulni. Földesi Ágnes Villő: Nekem mindig nagyon nehéz elvonatkoztatni az adott munkafolyamattól és zavarba jövök, amikor azt kérik, hogy meséljek a darabról és a karakterekről. Arról tudok beszélni, amit éppen átélek, és nekem az tetszik ebben a darabban és a mi munkafolyamatunkban is, hogy nem ragasztunk címkéket, nem mondjuk azt, hogy ez rossz vagy jó. Nekem belülről olyan, mintha folyamatosan hatalmas amplitúdók és folyamatok zajlanának bennem, és az már nem az én dolgom, mint alkotónak, hogy megcímkézzem, hogy ez most mi, nem tudom, micsoda, éppen ezért különleges. Azt szeretnénk mindannyian, hogy a nézőben szülessen meg valamiféle elképzelés arról, hogy mit lát. Azért is különleges számomra a darab, mert többféle síkon játszódik, több karakter, több réteg van benne, ami színészileg rendkívül izgalmas, és kihívást jelent – nem is a végeredmény, hanem – a folyamat. S persze nagyon dinamikus az egész. Czitor Attila: Pontosan az az érdekessége a készülő produkciónak, amit az előttem szólók elmondtak, azzal kiegészítve, hogy egy kis térben vagyunk, ahol olyan témát boncolgatunk, ami az emberek többségének tabu. S nemcsak a mazochizmus tabutéma, hanem általában egy férfi-nő kapcsolata is az. Mi most két ember szerelmének stációit járjuk körbe ilyen közelségben, ahol a nézők látni fogják egymást, egymás reakcióit is, nem csak a miénket.  Valószínűleg mindettől lesz különleges az előadás. Elolvastuk, elemeztük a darabot rengetegszer, már régen próbáljuk, de még most is találunk, fedezünk fel olyan rétegeket, héjakat benne, amik fölött az elemzőpróbán még átsiklottunk. De most, hogy benne vagyunk, derülnek ki azok a hihetetlen szenvedélyek és energiák, amik még ott vannak a sorok között. Ez számunkra is rendkívül izgalmas. Komoly lélektani, szexológiai, pszichológiai tanulmányokba ástátok magatokat, mielőtt hozzáfogtatok a karakterek felépítéséhez? Tege Antal: Fontos látni, hogy van két civil szereplőnk – egy rendező és egy színésznő -, és ugyanez a két ember egyszercsak belép a regény színpadi alkalmazásának Dunayew és Kuschemski szerepkörébe. Látni kell, hogy ez a négy személyiség hogyan olvad kettővé – egy nővé, egy férfivé -, majd a végén ezek hogyan cserélnek nemet és próbálják megértetni a másikkal, hogy mi történik. Mindez a szexualitáson, mazochizmuson, mélylélektanon keresztül, amit nagyon nehéz követni a nézőnek is, a játszóknak is. Az a rendező dolga, hogy annyira utánanézzen a műnek tudományosan, amennyire szükséges, elolvassa a regényt, tisztázza, mi a mazochizmus; azt, hogy férfi-nő között mi zajlik, naponta átéljük. A regénynek a színpadra alkalmazása a szűrő, és a végén majd el sem tudjuk dönteni, hogy a szereplők civil beszélgetését halljuk vagy a színdarabból való szöveget, melyik az a pillanat, amikortól működik a kémia, és már szerelmesek. S mi lesz abból, ha találkozik két ilyen nagy formátumú személyiség, van-e jövőjük, ki kell-e oltani egyiket a másiknak, vagy zakatolhatnak-e együtt a világ végéig? Az én olvasatomban nem is dönti el a darab, hogy mi a megoldás. – Pedig a történet – egy casting – először nem is tűnik olyan bonyolultnak: a pályakezdő rendező-drámaíró, Tamás meghallgatást tart új darabja főszerepére, de egyetlen alkalmas színésznőt sem talál, amíg meg nem érkezik Vanda. A rendezőt Attila, a művésznőjelöltet Ági játssza. De a rendezői koncepció negyvennél több karakterről szól! Hogyan lehet ennyit belesűríteni két színészbe, egyetlen előadásba? Tege Antal: Amit mondtam, azt tartom is, lerajzoltam 41-42 karaktert, amik persze nem 100 százalékig önálló karakterek, azokban van áthúzás az előzőekből, belehúzás a következőkbe, tehát nem tetten érhető karakterek. A castingon lévő ember például úgy szólal meg, mintha a regény szereplője lenne, nehéz lesz követni, hogy a féri éppen most szerelmes-e Vandába vagy még a szereplő nőt látja benne. Milyen típusú rendező vagy, hagyod a színészeket is alkotni, vagy határozott elképzelésed van, amit megkövetelsz? Tege Antal: Én megvagyok győződve, hogy nem, de többen azt mondják, hogy igen. Pontosan tudom, mit szeretnék látni, először azt próbáljuk ki, és ha ennél tudnak jobbat, igazabbat hozni, akkor én simán behajlok abba, nem csinálok hiúsági kérdést. Ez egy négyes produkció, ahol Kiss Kata, a rendezőasszisztens igazi alkotótárs. A rendezői színházat végképp nem szeretem, ha nem a színdarabot látom és a színészek élvezetét, hanem a rendezőnek a koncepcióját. Persze, hagyom a színészeket dolgozni, ők is csináljanak valamit… Hogyan építitek fel Vanda és Tamás alakját, és az összes többi figurát? Földesi Ágnes Villő: Először még az előző kérdésre szeretnék visszatérni, hogy mennyire ástuk bele magunkat a témába. Én megpróbáltam jobban megérteni, hogy mit jelent – nem feltétlenül a mazochizmus, hanem – az érzelmi függőség, hogyan működik a tettes-áldozat-megmentő dinamika, hiszen nemcsak párkapcsolatban, hanem nagyon sok kapcsolódásban folyamatosan játsszuk ezeket a köröket, és mindig másfajta szerepben. Van, aki egy életet él így le, van, aki néha kitekint belőle és úgy látja, borzasztó, ijesztő, visszaszalad bele, megpróbálja magát függetleníteni. Nagyon könnyen mondjuk ki, hogy független vagyok, szabad vagyok, de ez nem igaz, és ezzel nagyon nehéz szembesülni. A darabon belül is nagyon sok ilyen szembesülés van, és meg akartam érteni az egészet egy picit jobban, illetve szerettem volna empátiával közelíteni a témához, hogy ez mi. Elolvastam például Alice Miller A tehetséges gyermek című drámáját, ami pontosan arról szól, hogy kicsi gyermekkorban mekkora felelősség van a szülőkön, hogyan hat majd a későbbiekben az egész életünkre már az, hogy a születésünk vagy az édesanya várandóssága miként zajlik. Igen, én beleástam magam, mert ez rendkívül izgalmas téma, és nagyon jólesett Tóni első instrukciója, amikor visszaigazolást kaptam, azt mondta, és ebben semmi pátosz, misztikum nincs, hogy az a jó Vanda karakterében, hogy rengeteg, szinte az összes női minőséget lehet benne összesíteni. Kilencnél is több női archetípus van, a szűz lánytól az amazonon, a szajhán át mindegyik benne van a legártatlanabb, leggyermekibb, legfelszabadultabb gesztusig, és ott van a szexus az egész karakterében. Ez nekem, fiatal színésznőnek hatalmas ajándék, és jólesik, hogy ekkora bizalmat kaptam, lehetőséget, hogy eljátszhatom. Ez valódi mámor. Czitor Attila: Én végrehajtom Tóni instrukcióit. Keménykezű rendező, megmondja, hogy itt állsz, erről jössz, ezt kell csinálni, azt kell mondani. Én nem is szólok bele, dolgoztunk már együtt, tudunk együtt dolgozni. De itt vagyok én magam, és a próbafolyamat közben rakom bele a magamét, magamat, mert én játszom, meg az én ötleteimet is hozom. Aztán Tóni azt mondja, hogy ezt tartsd meg, ez jó, azt ne, mert nem jó. De baromi nehéz két, sőt több szereplőt játszani. Színész vagyok a castingon, közben eljátszok egy szerepet, és akkor arról még nem beszéltem, hogyan alakul át és olvad össze két figura, miközben én is ott vagyok, mint Czitor Attila színész, aki játssza ezt a darabot. S ott van a partnerem, Ági, aki ugyanúgy jön velem. De ez a darab annyira fantasztikusan van megírva, hogy mindig ad támpontokat arra, hogyan menjünk tovább, vigyük még feljebb és feljebb. Szóval alaposan meg kell küzdeni ezzel a feladattal! Úgy tűnik, a nézőnek sem lesz könnyű dolga, ez egy fejbeverős darab, ahol szembesülni kell dolgokkal, és az ember nem tud menekülni, bár lehet, hogy szeretne hárítani, hogy nem, ez nem én vagyok. Tege Antal: Tamás pont ezt mondja a darabban, hogy önmagamat nézem. Az élve boncolás ellensúlyozására van valami enyhítő humor az előadásban?  Tege Antal: Végig csupa humor, talán az utolsó pár oldalon bekeményedik. Egyrész azért humoros, mert az ember önmagát boncolja, és az önmagunkon való nevetés, ha tudod önmagadat ironikusan tekinteni, abban van bőven humor. Másrészt mivel színház a színházban, ad egy kis betekintést abba, hogyan történik egy casting, és ennek is megvan a maga humora. Aztán olykor vicces, hogy két szerelmes miként évődik, vitatkozik, veszekszik, bármit csinálnak, annak is megvan a bája, ami ellensúlyozza a mélylélektani boncolást. S nemcsak egy párkapcsolat, hanem akár egy művészi alkotás folyamata, színdarab megszületése is jól mutatja, mennyi utat, bugyrot kell bejárni ahhoz, hogy az ember egyszercsak odaérjen, hogy a mű emelkedett és hihető legyen. Azt reméljük, sikerül túlmutatni egy férfi-nő kapcsolaton, társadalmi viszonyainkra, kötődéseinkre, egész életünkre tudunk valami érvényeset felmutatni. Nemcsak a bemutató különleges, hanem a helyszín is. Évtizedeken át itt volt a régi színházi klub, pár éve a Mario és a varázslót láttuk itt. Most raktár, a hangtechnika dobozai, felszerelései jó díszletül szolgálnak egy castinghoz. Vénusszal együtt a régi játszóhely új néven debütál. Tege Antal: Intimtér, igazgató úr adta a klubnak ezt a nevet. Az intim jelzi, hogy a színészek és a közönség közel van egymáshoz. Ennek megvan a maga szépsége és nehézsége is. Egy ilyen kicsi teret nem kell hangerővel bejátszani, nem kell gesztusokat felnagyítani, ennek lelke van, és persze pont a közelség miatt nehezebb is a színészeknek. Niedzielsky Katalin Fotó: A-TEAM