Művészet és hatalom – ezzel az izgalmas témával várta közönségét a Mindentudás Színházi Egyeteme idei évadnyitó előadása október 6-án este. Csiszár Imre rendezővel és Herczeg Tamás szociológussal Kovács Edit színművész – a Békéscsabai Jókai Színház Ibsen Stúdiójában zajló próbák miatt – a bábszínház egyik termében beszélgetett. (Niedzielsky Katalin beszámolója) Az uralkodók és az alkotók között feszülő ellentét, érdekkülönbség amióta világ a világ, mindig is létezett. Kovács Edit bevezetőjében egy ókori példával illusztrálta az örök viszályt. Hegedűs Géza Aktuális Aiszkhülosz című könyvéből Hérodotoszt idézte, akinek feljegyzéséből tudjuk: Aiszkhülosz kortársa volt Phrünikosz, és mindketten Themisztoklész perzsabarát köréhez tartoztak. Phrünikosz műve, a Milétosz bevétele olyan nagy hatással volt a közönségre, hogy az emberek az előadás alatt sírtak, a perzsákat játszó színészeket megdobálták. Az írót feljelentették, és a bíróság pénzbüntetésre ítélte, mert „fájdalmat okozva emlékeztette az athéniakat Milétosz bukására”. A történet jól mutatja a művészet hatását és azt, hogy a diktatórikus rendszer nem tűri az érdekeivel ellentétes megnyilvánulásokat. A görög példa után az est házigazdája, a sorozat megálmodója bemutatta és színpadra szólította vendégeit: Herczeg Tamás népművelőt, szociológust, a Csabagyöngye Kulturális Központ igazgató-helyettesét, valamint a Jászai-díjas Csiszár Imre rendezőt, Kiváló és Érdemes művészt. Herczeg Tamás számos tanulmányt írt a legújabb kori történelem társadalmi összefüggéseiről, Csiszár Imre a nyolcvanas évektől a magyarországi színházi élet meghatározó személyisége. Békéscsabán többek között a Canterbury meséket (1979), a Jézusfaragó embert (1993) állította színre, jövőre Shakespeare Tévedések vígjátékát rendezi.   Milyen volt a hatalom viszonya a művészetekkel és különösen a színházzal a nyolcvanas években? S hogyan jutottunk el a politikai rendszerváltásig? Kovács Edit egyszerre két fontos kérdést tett fel, és arra kérte az előadókat, hogy mutassák be a közönségnek a korabeli kultúrpolitika jellemző alakját, Aczél Györgyöt. Herczeg Tamás kifejtette: Aczél teljhatalmú nagy úr volt, aki Kádár bizalmát élvezte, tőle függtek a kulturális intézmények, gondolkodásmódja rányomta bélyegét a korra, a 3 T, vagyis a „Tilt, tűr, támogat” időszakára. S éppen a hatalmi nyomás, ellenőrzés miatt alakult ki az úgy nevezett második kultúra: ami nem a pártirányítás által kedvelt felszínt, hanem azokat a műveket jelentette, amikről a politika nem tudott. – A nyilvános, a hatalom által ellenőrzött művek mellett búvópatakként terjedt a második kultúra, ahogyan a gazdaságban a központi gyárak mellett a maszek, a fusi világ, a második gazdaság – sorolta Herczeg Tamás. A műsorvezető ezután Standeisky Éva történész nyilatkozatát olvasta fel: „Aczél György kegygazdálkodást folytatott a művészekkel, az engedni és tiltani, illetve az ostor és mézesmadzag politikájával. Ebbe a játékba azonban a nyolcvanas évek elejétől az értelmiségiek már nem mentek bele, felnőttebbeknek tartották magukat annál, hogy egy vezető politikus útmutatásai alapján alkossanak.” De mi vezette az akkori értelmiségieket a csendes ellenálláshoz? Milyen folyamatok indultak el a társadalomban? A szociológus szerint a legfőbb okok a következők voltak: a gazdasági szereplők, a piac erősödése, ’68 eszméje, az új gazdasági mechanizmus, illetve az a tény, hogy a hetvenes-nyolcvanas években mi voltunk a szocialista országok között a legvidámabb barakk. „Mindenről szabad volt írni, pofázni, csak a hatalomba ne szóljanak bele a művészek!”   Mi zajlott a színházban, a színházi kulisszák mögött, milyen darabokat lehetett egyáltalán bemutatni? Ahogyan a kulturális életben Aczél György, a színházi világban évtizedeken keresztül Major Tamás „rendezett”. Az ötvenes években élet-halál ura volt, a hetvenes évek végétől, a nyolcvanas évek elejétől a művészeti élet is elkezdett demokratizálódni. Kádár nem foglalkozott kultúrával, kellett mellé valaki, egy ideológus, aki tájékozott, ez volt Aczél. A román Ionescu már akkor világhírű drámaíró volt, de nálunk betiltották, és ezt mindenki tudomásul vette, nem kérdezte meg senki, hogy miért. Kiderült, hogy valahol rosszat írt a magyarokról, és valamelyik pártember egyszerűen betiltotta.      A korszakra jellemző idézetet olvasott fel Kovács Edit arról, hogyan tudta Major Tamás elintézni a pártnál, hogy Schillert is lehessen játszani: „Súlyos hiba az is, hogy nem játszottunk német demokratikus színdarabot. A békéért folytatott harcban szövetségesünk a német népi demokrácia is, melynek klasszikusait és új darabjait is magunkénak kell vallanunk. Az idei évadban a Magyar Színház ezért fogja bemutatni Schiller Ármány és szerelem c. darabját.” Nos, Schiller besorolásához nem kell különösebb kommentár, viszont sikerült Majornak – a Sztanyiszlavszkij módszer mellé behozni Brechtet, a Berliner Ensemble játékmódját, és a modernizmus rászabadult a hazai színházakra.   Kovács Edit kérdésére, hogy mit lehetett Major Tamástól tanulni, Csiszár Imre sok szempontot sorolt fel. Mint mondta, ahogyan Várkonyi filmjeivel elérte, hogy nem egy szűk értelmiségi körnek szóltak, minél szélesebb rétegeket tudtak megérinteni, ugyanez volt Major célja a színházzal. Major a színházon keresztül politizált; megtanított, hogyan elemezzük, értelmezzük a darabokat, olvassunk a sorok között, a klasszikusoknak adjunk mai értelmezést. Rávilágított, hogy a színház az összes művészet közül a legszenzibilisebb a társadalmi mozgások iránt, hiszen minden más művészetet otthon, egyedül élvezhetünk, de a színházban a közönség mint közösség egyszerre reagál. S a történelemből tudjuk, ha a közösség egyszerre reagál, annak kétes kimenetele lehet… Megnéztünk egy részletet Brecht Puntila úr és szolgája, Matti című darabjának 1977-es szolnoki bemutatójából Major Tamással. Az előadásról a Színház folyóiratban jelent meg kritika, amelyből két részletet hallottunk. „A szolnoki Puntila-előadás rendezőjének, Csiszár Imrének főleg erről a műfajról, erről a brechti népi komédiáról van mondanivalója. A brechti színház hagyományos eszközeinek biztonságos alkalmazása mellett fantáziával, szellemesen, okosan aknázza ki annak egyéb lehetőségeit is. Már a színpadtér is Brecht alapos ismeretét tükrözi.” „Csiszár mintegy idézőjelbe teszi a Puntila-alakítást, amely egy bohócszámmal kezdődik, és a nagy mutatvánnyal végződik, s így sikerül azt harmonikusan illesztenie műfaji elképzeléseibe. Legnagyobb érdeme mégis az, hogy szabadon engedi érvényesülni Majort, aki minden emberi-művészi erejét a költő Brecht szolgálatába állítja.” Hogy könnyű volt-e Majorral dolgozni, arra a kérdésre Csiszár Imre igennel válaszolt: Ellentétben sok színésszel, akit meg kell győzni arról, hogy játsszon, Major hullafáradtan is igazi komédiás volt. A színpadon sosem kellett játékba hozni, öröm volt vele együtt pendülni, új ötletekkel jött. Ilyen vitalitású, erejű színészekre lehet társulatot építeni. A miskolci évekről a rendező elmondta, hogy a színházat előzőleg lejáratták, nem szólt semmiről, és amikor odakerült igazgatónak, mélyről kellett visszahozni. Kovács Edit ehhez a témakörhöz is talált egy idézetet Tosztogonovtól, aki a Szentpétervári Nagy Drámai Színház vezetője, és a korábban válságba jutott, szétesett társulatból építette fel az egyik legjelentősebb orosz színházat. „Az én politikám az, hogy az alkotó azt vigye színpadra, amit ő akar, és nem azt, amit a politikusok akarnak. De a színházon belül a szabadság az alkotás végét jelenti… Az önkéntes diktatúra a cél, a tehetség, az ízlés, a stílus diktatúráját jelenti, nem pedig a szó nélküli behódolást. Amíg a diktátor ismeri az utat, amelyen színházát vezeti, amíg vannak alkotói elképzelései, a színház élni fog.” Erre az idézetre Csiszár Imre József Attilával felelt, olyan ez, mint „gúzsba kötve táncolni”. A hatalom megbízott benne, de a felelősséget mindenért neki kellett vállalnia. A színház állami kontrollja azt jelentette, hogy az évad végén le kellett adni a következő évad műsortervét, és jelezték, mit nem támogatnak. Fontos volt, hogy az igazgató kiálljon a tervei mellett, megindokolja, megvédje a választását. Herczeg Tamás hozzáfűzte, hogy a nyolcvanak évek vége mámorító időszak volt, a forradalmár hevület jellemezte a tennivágyó, gondolkodó értelmiségieket, és ez színes kultúrát teremtett. – Értékes, figyelemre méltó színházi műhelyek működtek Kaposváron, Szolnokon. Miskolcon is megpróbáltunk valami hasonlót, a társadalom életébe beleszóló színházat létrehozni, de ez nem volt olyan egyszerű egy teljesen másik közegben, a melegszívű munkás-kohászvárosban, ahol több tízezer embert foglalkoztattak, sok volt közöttük a vándormunkás. Egyetem is volt, de az értelmiség és az ifjúság nem járt színházba – mondta Csiszár Imre. Majd arról beszélt, hogy igazgatósága alatt rétegdarabokkal és kedvezményekkel sikerült ezen a helyzeten változtatni.   Röviden a besúgókról is szó esett; a színházi büfékben időnként megjelentek rendőrök, akik figyeltek és érdeklődtek. Minden színházban tudták, kik azok, akik a társulat tagjai vagy az újságírók közül jelentenek. 1981-ben készült egy szociológiai felmérés – mondta el Kovács Edit -, de csak 1989-ben tették közzé. Azt vizsgálták, mit gondolnak az emberek a magyarországi helyzetről a Nyugathoz viszonyítva. Az összehasonlítás alapja 19 szempont volt, többségük anyagi természetű, az életminőségre és a társadalmi mobilitásra vonatkozott. A válaszadók úgy találták, hogy a 19 szempont közül hazánk ’81-ben 13-ban vezetett, és csak 6 területen (anyagi jólét, árubőség, öltözködés, lakberendezés, külföldi utazások lehetősége, a házimunka gépesítettsége) teljesített rosszabbul a Nyugatnál. 1986-ra lényegesen romlott a hazai viszonyok megítélése, és már csak 9 szempontban vezettünk, a négy terület az első felmérés óta a következő volt: a pénz értékének állandósága, a lakáshoz jutás, a szórakozási és pihenési lehetőségek, a szabadidő mennyisége. 1988-ban már csak egyetlen előnyünk volt: a munkához való jog, vagyis még nem ismertük a munkanélküliséget. A társadalom erkölcsi színvonalát egyformának látták a megkérdezettek itthon és külföldön, minden más területen a nyugati állapotokat tartották jobbnak. Így látta a magyar lakosság akkor a Nyugatot. Krasznahorkai László író a közelmúltban azt nyilatkozta, hogy a rendszerváltás számunkra anyagi dolgokban valósult meg. Jobb autó, szebb lakás kell, de a szabadság, a demokrácia a legtöbb embernek nem érdekes.   Tény, hogy amikor már lehetett utazni, kinyílt a világ, többet láttunk belőle, változott saját magunkról is a megítélésünk. Magyarország felélte a tartalékait, és egyre inkább értékválságos lett a hazai társadalom. Én azért azt hiszem, hogy nemcsak anyagi jólétet, hanem szabadságot is reméltünk a rendszerváltástól – közölte Herczeg Tamás. A nyolcvanas évek hű lenyomata, a szabadságvágy tükrözése a modern zene, amit a szociológus három fő irányzatba sorolt. Az elsőbe tartoznak a fényt, jólétet, csillogást, álomvilágot megéneklő együttesek, mint a Hungária. A másodikba a Hobo, Edda, Piramis, amelyek őszinte, kemény hangon, a rockkal lázadtak, és a harmadikba többek között a Trabant, a Kontroll a depressziós, kábítós, alpári szövegekkel. Végül a közönség soraiból a humoristák működését firtatta egy kérdés. Miért tűri el a hatalom olykor a kemény, leleplező bírálatot? Csiszár Imre válaszolt: a népnek mindig kellett a cirkusz, hogy kinevesse magából a feszültséget, a hatalom pedig a szólásszabadságot demonstrálva engedélyezte a nagy nevettetőket. A szilveszteri műsorokra a pártbizottságok előzetesen kijöttek, átvették. Mindentudás Színházi Egyeteme legközelebb november 3-án, Gausz András korunk kulturális nihilizmusáról tart előadást Nietzsche contra Wagner címmel. Niedzielsky Katalin

A Ládafia című előadásunkon egy varázslatos utazásra hívjuk a gyerekeket a régmúlt időkbe. Nyissuk ki együtt a nagy mese ládát és engedjük szabadon a már jól ismert szereplőket: a gonosz boszorkányokat, a félelmetes Sárkányt, Szusznyavári Bercebúzt, az álomszuszék királyt és gyönyörűséges lányát, Dorottya királykisasszonyt, a látszólag bátor, de valójában anyámasszonyhuszárokat, a tréfás kovácsmestereket, valamint magát a ládafiát, Szerencsés Dánielt. Az idei  évad első mese előadása kapcsán Ládika-készítő versenyt hirdetünk: arra kérjük a vállalkozó kedvű gyerekeket, hogy lepjék meg Szerencsés Dánielt egy saját készítésű ládikával. Az alkotásokat az előadás előtt lehet névvel és címmel leadni az aulában. A különleges alkotásokat természetesen díjazzuk, értő zsűri dönti el, melyik alkotás a legszebb, legötletesebb.

A musicalirodalom legismertebb dalai csendülnek fel október 11-én, szombaton 19.00 órától a Jókai Színházban: a Rómeó és Júliától az Aidán és a West Side Storyn át egészen a Mamma Miáig. Az előadás amellett, hogy az egész sorozat indító estje, abban is különleges, hogy a közönség két felvonáson keresztül élvezheti a musicalek felszabadító, csodálatos dallamait. Az est házigazdája Presits Tamás színművész. Sztárvendég Simon Boglárka, akit a Társulat című tehetségkutató műsorból, s az ennek eredményeképp létrejött István, a király gigaprodukció Gizellájaként ismerhetett meg az egész ország. Azóta számos musical- illetve operett szerepet tudhat maga mögött, a Madách színház jelenleg repertoáron lévő négy produkciója mellett a Szegedi Szabadtéri Játékok színpadán is nagy sikert aratott a Mamma Mia musicalben. A LOM első estéjére Abba válogatással készül, amely garantáltan elkápráztatja majd a közönséget. Az esten közreműködnek Liszi Melinda, Gábor Anita, Tatár Bianka, Köböl Lilla szh., Nagy Róbert, Balázs Csongor, Biró Gyula, Ferencz Dorottya, Litauszki Enikő, Zelenyánszky Bianka, Terhes Edina, Harcsa Boglárka szh., Mlinár Péter, Balog Richárd, Drahota Albert szh., Janis Zoltán szh., Korom Gábor szh. és Mlinár Zsuzsi. Jegyek korlátozott számban a teátrum szervezőirodájában kaphatók!  

Október 6. a tiszteletadás napja: az aradi vértanúk emléke előtt az Advent a Hargitán című Sütő András darabbal rótta le kegyeletét a Békéscsabai Jókai Színház az Aradi Magyar Napokon, itthon pedig az önálló társulat fennállásának 60. évfordulóját ünnepelte a közönséggel együtt.  (Niedzielsky Katalin tudósítása) – A történelem kötelező ünnepeket hagy ránk, amelyekről méltóságteljesen kell megemlékeznünk, és ezek mellé választunk magunknak olyan alkalmakat, amikor elődeink munkássága előtt tisztelgünk – kezdte beszédét Fekete Péter igazgató tegnap délután a teátrum épülete előtt. – Ma hatvan éve alakult meg a Jókai Színházban az első önálló társulat, ezért hívtuk meg a közönségünket, hogy velük együtt ünnepeljük meg ezt a rangos évfordulót. 135 és 60 a két évszám, amire emlékeztünk. A gyönyörű épületet, amelyet a színházra vágyó békéscsabai polgárok közadakozásból hoztak létre, 1879. március 8-án, 135 évvel ezelőtt avatták fel. Vándortársulatok léptek itt fel egészen 1954. október 6-áig, Jókai Mór Az aranyember című darabjának premierjéig, ami az akkori „Békésmegyei Jókai Színház” saját társulatának első bemutatója volt. A direktor a múltidézés után az önálló csapat, a saját arculat, a várossal, térséggel együtt élő színház jelentőségét méltatta. Mint mondta: a mai csoda ebben a színházban évadról évadra és estéről estére azért születhet meg, mert hatvan éve az elődök megteremtették ennek a szellemi, művészi műhelynek az alapjait. A művészek ezután felolvasták az Aranyember egykori szereposztását, az alkotók névsorát, a közönség pedig nagy tapsot küldött a távolba a régi kedvenceknek, színészlegendáknak. A mennyei társulat tagjainak tablója az előcsarnokból az ünnepségre kikerült a színház épülete elé, nekik is kijárt a taps, a főhajtás. Délelőtt a színház művészei, dolgozói koszorút helyeztek el a társulatalapító igazgató, Daniss Győző sírjánál, aki 1956-ban bekövetkezett haláláig volt a társulat tagja, de hosszú időre meghatározta a színház szellemiségét, művészi arculatát. A jubileumra a színház elsősorban az éppen október 6-án hatvanéves nézőket várta, de ilyen ünnepelt nem érkezett. Fiatalabb és idősebb születésnaposok annál inkább. Tíznél biztos többen jelentkeztek Fekete Péter felhívására, köztük például egy 92 éves bácsi és egy hatéves kislány. Valamennyien értékes ajándékot kaptak, színházi bérletet, jegyet. A közönség soraiban köszöntötte Fekete Péter Dariday Róbert színművészt, aki 32 évig volt tagja a Jókai Színháznak, összeszámolni is nehéz lenne, hány emlékezetes előadás, szerep fűződik a nevéhez (az Egerek és emberekben a Gazda, A kőszívű ember fiaiban Baradlay Kázmér, Az esőcsinálóban Curry, a Hárman a padonban Luigi). A direktor kérdésére, hogy kire emlékezik legszívesebben a mennyei társulatból, Széplaky Endrét, Gálfy Lászlót és Dénes Piroskát említette. Az épület előtt a kövezeten színes karikák jelezték, hova álljanak azok a fiatalok, gyerekek, akik aztán a Jókai Színház logóját kirajzoló léggömböket tartják. Hatvanig számoltunk, majd hat óra körül hatvan lufi gongszóra a magasba emelkedett. Mindegyik egy-egy ajándékkártyával felszerelve, egyik oldalán régi és mai színészek fotójával, a másikon a nyeremény: színházjegy, kedvezmény, CD, póló vagy meghívás művészekkel pezsgős koccintásra. Különös, hogy az első megkérdezett léggömbjét éppen Miszlay István színművész, rendező fotója díszítette, aki több vidéki és fővárosi színház rendezője, igazgatója volt, a Jókai főrendezője, igazgatója is, a Gyulai Várszínház alapító művészeti vezetője. A második lufi pedig Harkányi János arcképét röpítette az ég felé, aki az Egerek és emberek 1988-as gyönyörű előadásában George szerepét alakította. (John Steinbeck drámája november 28-án kerül újra színre Békéscsabán.) Talán a sorsszerűség vagy csak a légmozgás okozta, mindenesetre a hatvan szélnek eresztett léggömb még sokáig együtt maradt a magasban, mintha nem is akart volna soha szétválni egymástól. Mintha arra figyelmeztetné a lentről bámészkodókat, hogy hatvan év, múlt és jelen, egymást követő évadok, előadások, társulatok bizony összetartoznak. Az ünneplés után a Mindentudás Színházi Egyeteme programsorozat idei első előadásán folytatódott az emlékezés, hiszen Kovács Edit színművész, az est házigazdája Csiszár Imre Jászai-díjas, Érdemes- és Kiváló művésszel, rendezővel, valamint Herczeg Tamás szociológussal Művészet és hatalom címmel a rendszerváltást megelőző magyarországi állapotokról, társadalomról beszélgetett. A tudományos előadás után, késő este még szépen égtek az óriási 60-as alakzatban kirakott mécsesek a teátrum épülete előtt. A kötelező történelmi és a választott színházi ünnepre emlékeztettek. S arra, vajon végül hol és kinél ért földet a hatvan léggömb az ajándékkal? Niedzielsky Katalin

Ma reggel ellepték a Nemzeti Színház folyosóját a békéscsabai egerek. Fülek, farkak, több mint ötven jelmez, mely a Békéscsabai Jókai Színház varrodájában készült Petrovszki Árpád szabótár vezető irányításával, Papp Janó jelmeztervező tervei alapján. Célegyenesbe érkezett az öt színház koprodukciójával készülő Egerek című zenés mesedarab, mely a másságról, a másság elfogadásáról szól majd. Megérkezett a Jókai Színház teherautója is a giga díszlet-sajtokkal, melyet szintén a békéscsabai műhely készített, Gnandt János festőművész, tárvezető irányításával. A szállítás utáni apró javításokat Laurinyecz Zoltán díszletfestő végzi aprólékos műgonddal a Nemzeti színpadán. Közben a felhők felett, a hatodikon lévő, Hollósi Frigyesről elnevezett színészklubban készülnek a Jókai színészei, Vadász Gábor és Gábor Anita a szombati premierre.  Még pár nap és a fővárosi közönség ismét meggyőződhet róla, milyen kiváló háttérműhelyei vannak a békéscsabai teátrumnak, s milyen tehetségesek a fiatal színészei. Vadász Gábor a Nagy Macskamágust, míg Gábor Anita a női főszereplőt, Fruzsinát alakítja a mesejátékban. A hétvégi premierre már készülődnek a színházrajongók Békéscsabáról a székes fővárosba, hogy együtt ünnepelhessék a várható sikert. A Békés megyei közönség 2015-ben láthatja a koprodukciót a Jókaiban.

BEOL | A nézőkkel ünnepelték hétfőn a Békéscsabai Jókai Színház társulatának hatvanadik születésnapját. Műsorral, ajándékokkal, meglepetésekkel várták az érdeklődőket a teátrumnál. ► Tovább

Csabaimérleg | Éppen, ma október 6-án ünnepelte a Jókai színház társulata hatvan éves jubileumát. Ahogyan azt már megszokhattuk a művészek és munkatársaik nem zárt körben, hanem nagyszabású esemény keretében, a közönséggel együtt emlékeztek meg a hatvanadik „születésnapról”. ► Tovább