November 6-án, kivételesen pénteken este várta az irodalom- és színházkedvelő közönséget a Mindentudás Színházi Egyeteme Békéscsabán. Az idei évad második programján Zalán Tibor Babérkoszorú- és József Attila-díjas költővel, íróval, a Jókai Színház dramaturgjával Kovács Edit színművész, esztéta nem csak költészetről és alkotásról beszélgetett. Zalán Tibor őszinte vallomásai különös gyermekkorába és fordulatokban gazdag életébe, eredeti ars poeticájába engedtek bepillantást. (Niedzielsky Katalin összefoglalója) Színháztörténeti bevezetőként Kovács Edit arra emlékeztetett, hogy 225 esztendővel ezelőtt indult útjára a hivatásos magyar nyelvű színjátszás, amikor Kelemen László társulata 1790. október 25-én bemutatta Budán Simai Kristóf Igazházi című darabját. A magyar nyelvű kultúra e jeles eseményének évfordulójához is méltó az olyan vendég – hangsúlyozta -, aki a kortárs irodalom jelentős alakja, maga is színházi ember, elismert költő, író, számos kitüntetés, többek között a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje tulajdonosa. Presits Tamás színművész Zalán Tibor Göncölszekér című kötetéből a Zsilettpenge és viharkabátok novellát olvasta fel. A kedves-humoros, mégis mélyen megrázó próza színvonalas előadása mindjárt az író gyermekkorába, ugyanakkor egy kegyetlen történelmi korszakba röpítette a hallgatóságot. –   Nekem nagyon jó gyerekkorom volt Abonyban: utcagyerek voltam egy vidéki községben, apám kubikos, anyám téglagyári munkás. Egész nap játszottunk, veszekedtünk, verekedtünk, jól éreztük magunkat – kezdte a visszaemlékezést Zalán Tibor. – Sokáig nem foglalkoztam azzal, hogy milyen volt az én gyerekkorom. Egészen addig, amíg nem kaptam egy felkérést, hogy írjak tárcákat. De hát miről? Költő vagyok, és a költőnek nincsenek témái. Mondták, írjak a gyerekkoromról. Akkor elgondolkodtam, s rájöttem, érdekes volt. Gyönyörű és borzasztó egyszerre, mert átsiklottunk a tragédiákon. A téeszesítéssel embereket tettek tönkre, akasztottak fel, az intézetes gyerekeket fél hülyére verték, megerőszakolták a nevelők. Tüdővészben meghalt egy lány, és mi arra gondoltunk, többet nem verjük meg. Előjöttek ezek a régi dolgok, ezekből írtam a novellákat. Nagy részük igaz történet, a Vízi és a penge is. Most a felolvasáskor újra éltem az egészet. Íróként az volt a dolgom, hogy megtisztítsam az emlékeket, átalakítsam a rémületet, amit akkor – hála Istennek – nem fogtunk fel. A gyerek kegyetlen, felnőttként elvégeztem a számadást. A versírás a „csajozással” kezdődött, de hogyan? – szólt a következő kérdés. Az abonyi gyermekévek után, Nagykőrös, a gimnázium volt a múltidézés következő helyszíne. A költő elmesélte, nagyon frusztrálta, amikor rádöbbent, hogy ő a legkisebb a gimnáziumban, a kilincset sem éri el, ráadásul neki „a colos csajok tetszettek, akiket valahogy el kellett érni”. Ady stílusában próbált verset írni, például a fekete napról… Azt már tudta, hogy a költészet nagy hatással van a nőkre. A papírra vetett sorokat a lányok markába dugta, s másnap várta a hatást. Aztán a második évben már akkora volt, mint most, nem volt szükség a versekre, abba is hagyta az írást. Legközelebb a katonaságnál kezdett újra írni, mert valahogy ki kellett bírni, túl kellett élni „a lelket torzító, megalázó parancsuralmi rendszert, a műveletlen, szadista barbár feletteseket”, meg akarta őrizni a méltóságát. Mint mondta, szülei nem voltak túl műveltek, de olvasottak, és Pilinszky meg Weöres köteteket vittek neki a laktanyába. Ezekből jött rá, hogy „a verseken keresztül meg lehet őrizni az emberi méltóságot”. Szegeden, magyar-orosz szakos egyetemistaként megint nem érdekelte az irodalom, nem olvasott, nem írt. Korábban a kisebbségi érzés, majd a megalázottság, később a hiúság vette rá az alkotásra. Látta egyetemista társainak publikációit, bement Ilia Mihályhoz, a Tiszatáj szerkesztőjéhez, vitt verseket. Amikor néhány megjelent, eldöntötte, költő lesz. Úgy fogalmazott: „elszemtelenedtem, rászoktam a versírásra”. Ilia javasolta, válasszon magának valami jobb vezetéknevet a Lipák helyett, és a szerkesztőségi titkárnővel, Juditkával bukkantak a Zalán névre. Szegedről Budapestre költözött, ahol évekig nem tudott elhelyezkedni sem tanárként, sem újságíróként, a Hungáriában ücsörgött egész nap. Fordulópontot jelentett életében az Arctalan nemzedék című esszé, amit az Életünk főszerkesztőjének már akkor készülő műként említett, amikor még hozzá sem fogott a megírásához. A nemzedéke problémáiról, a fiatal írók reménytelen helyzetéről szóló elemzés 1979-ben óriási botrányt kavart, meghozta a szerzőnek a hírnevet, de négy évig nem adták ki egyetlen kötetét sem. A Kortárs Könyvkiadó Újlátószög sorozatának szerkesztőjeként, a versrovat vezetőjeként száz fiatal költőt mutatott be, az első kötetes szerzők megjelenését segítette, mert nem felejtette el, hogyan bántak vele indulásakor. A Wagner és Nietzsche közötti híres vitára hivatkozva Kovács Edit elmondta: Wagner szerint a zene megelőzi a kort, előre lát, megjósolja a történelmi változásokat. Nietzsche szerint a zene követi a társadalmat. Az irodalom viszont érzékenyen mutatja a mélyben feszülő ellentéteket. Mi a művészet, az irodalom feladata, valóban jeleznie kell a változást? –   A művészet, az irodalom feladata mindig az adott kortól függ. A szocialista rendszerben az irodalomnak kötelessége volt felmutatni, hogy kell lenni egy élhetőbb világnak, és az olvasókat arra felé kellett vezetni. Aczél György idején kialakult a metaforikus nyelvezet, amikor az írók játéktankokról írtak, miközben mindenki tudta, értette, hogy az orosz tankokról van szó – magyarázta Zalán Tibor. – Az volt a lényeg, hogy az irodalom ne hagyja cserben az embereket, és virágnyelven többet lehetett kimondani. Amikor azonban a Kádár-korszaknak vége lett, és elindultunk a demokratikus rendszer felé, az lett a kérdés: kell-e a politikában részt venni az írónak, vagy sem? Csoóriék szerint az íróknak ott kell ülni minden politikai fórumon, hallatni a hangjukat, elvezetni a népet a Kánaán felé. Én ezt másként látom, szerintem az íróknak nem szabad a politikában részt venni, a politika külön tudomány, az író szerepe a politikában megszűnt, a mű esztétikai minőségét kell képviselni, az igazság pártján kell állni. Ezért kiléptem minden politikai, közéleti szerepből, semmilyen oldalon nem állok. Korábban azt hittem, hogy az igazság középen van; ma már tudom, az igazság mindig valahol útban van, és az írónak követnie kell jobbra, balra, ez a demokratikus, független álláspont.   Kovács Edit erre az érvelésre felvetette: „Aki nem tartozik sehová, arra minden irányból lőnek”. Milyen taktika segíthet az életben maradáshoz? Zalán Tibor a következőket válaszolta: –   Igen, lőnek, de az írónak akkor is az igazsághoz, a néphez, a népképviselethez kell hűnek lennie. Ismét a szerzőt idézte az est háziasszonya: „A halálnak van egy/ olyan fokozata, amelyet életnek hívunk”… S ez már egy újabb témakör mottója volt a Gyűrűk homályába című versből. Ezután a Fáradt kadenciák című kötetből az 1. kadenciát adta elő Presits Tamás. –   Gyakran vádolnak azzal, hogy túl sokat foglalkozol a halállal, az elmúlással, de szerintem éppen az életakarás, az élet szeretete csendül ki a válságlírából is. No meg a játékosság, és hogy mindig fontos a költőnek a nyelv, a struktúra. Az Arctalan nemzedékben írod: nem csak a nyelv kereteit kell szétfeszíteni, de a költészet köztudatban megcsontosodott kereteit is – vezette fel Kovács Edit a következő témaköröket. –   Tanítok több helyen, például kreatív writingot az ELTÉ-n, és mindig elmondom, hogy őstehetség nincs szakmai tudás nélkül. S nem halálköltészet az, amit művelek, bár olykor a halálhoz közeli állapotban születtek a versek. Amikor a költő ír, akkor jól van, nem haldoklik, objektív távolságra van a haláltól – fejtette ki a költő. – Az alkotás nem leírás, hanem alkotó módon transzformálom azt, amit el akarok mondani. Az alkotásban fontos szerepe van az inspirációnak, a belélehelésnek. A költő feladata, hogy úgy rakja egymás mellé a szavakat, ahogyan más nem tudja. Minden költészetnek ugyanaz a három a témája: szerelem, halál, csalódás. A jó költő nem a gondolatokkal játszik, hanem a szavakkal. Nem üzeneteket kell küldeni, hanem a szavakat kell átengedni, azok ízét, illatát hagyni, hogy hasson. Ezért az irodalom a zenéhez áll közelebb. Az ihletről megtudtuk, hogy azt a költő sokáig nem tartotta létező dolognak. Ma már az izgalmi állapotot jelenti számára, az alkotás pedig végtelen hosszú folyamatot, amiből a vers csak egyetlen kivágott szelet. Tudja, nem kell túl sok vers, ebben az évben például – leszámítva az unokájának szóló „élvezkedéseket” – csak kettőt írt. „Most már csak nagyon fontos dolgokkal foglalkozom, amiket itt kell hagynom, ha mennem kell.” Kovács Edit azt is megkérdezte vendégétől, mennyire érdekli a kritika, egyáltalán milyen bírálatot tud elfogadni. Válaszában az író először Weöres Sándorra hivatkozott, aki azt mondta, nem érdekli a kritika. Zalán Tibor viszont olvassa, és neki rosszul esik, ha líráját a személyével keverik, nem a költészetét értékelik, hanem a Z.T. jelenséggel foglalkoznak. A műfajról általában az a véleménye, hogy az nem is létezik, mert a jó kritika „a saját táborba tartozókat méltatja”, vagy önös érdekből születik. A legveszélyesebbnek azt tartja, hogy annak a művét, aki nem tartozik a táborhoz, elhallgatják. „A költő mindig magát írja” – nyilatkozta korábban Zalán Tibor. Kovács Edit ezzel az idézettel a dráma felé vitte a beszélgetést. A szerző ötvennél több darabjából a Jókai Színház is néhányat bemutatott, például a Midőn halni készült címűt is. Mi késztette a költőt arra, hogy drámákat írjon? Zalán Tibor hét évig dolgozott együtt Páskándi Gézával a Kortárs szerkesztőségében, aki felvilágosította, hogy „a színműírásban van a pénz”. Erre kitanulta a dramaturgiát, szállította a darabokat, amiket bemutattak, de nem kezdett el gazdagodni. Páskándi arra is figyelmeztette, hogy a nagy színházaknak kell írni, azok jobban fizetnek. S amikor szüksége volt a pénzre, mert építkezett, komolyan vette az instrukciókat. Ma már nemcsak műveli, hanem tanítja is a drámaírást és a dramaturgiát, de a siker nem érdekli, csak az alkotás, amikor azt írja, amit akar. A Janus Pannonius utolsó óráiról írt Midőn halni készült című darab születési körülményeibe is beavatta közönségét a szerző. Ehhez a témakörhöz is szép idézeteket hozott a színművész műsorvezető, aki a korábbi bemutatón (a mostani monodráma) a reneszánsz költő anyját játszotta az előadásban. A haldokló így elmélkedik: „Az álom a halál kistestvére. A lélek próbája a semmi előtt. Vajon a lélek valóban túlél minket, kiszabadulva a test megalázó fogságából?”… „A magány, akár a szenvedés, ha lélekkel ütközik, nem roncsol, hanem fölemel.” Mennyire volt könnyű Janus Pannoniust, a költőt megragadni? – kérdezte Kovács Edit, a darab nyelvezetére gondolva, hiszen „a költőt a verseiből ismerhetjük”. –   Soha nem a nyelvvel, mindig a történettel van bajom. Fikciót csak abból akartam írni, amit nem tudunk a szereplőről. Amit tudunk róla, az engem már nem érdekel, amit nem, azt kitalálom, a nem létező indulatokat én teremtem meg. Amikor ír az ember, hallja a hangokat. Aztán jön a rendező, a színész, és lehet, hogy valami egészen mást látok a színpadon. Én haldokoltam Janussal. Amikor haldoklunk, valamennyien költők leszünk. Amikor nagy dolgok történnek velünk, akkor is.  A rendezők, a színészek általában nem szeretik a kortárs szerzőket, mert beleszólnak a próbafolyamatba – ez is elhangzott. A Janus-darabot a szerző barátja, Merő Béla rendezte, és a társulat nagyon élvezte az együttműködést. Az írónak nem sok megjegyzése volt, de azt megszívlelték a színészek. A Kovács–Zalán párossal a két óra gyorsan elröppent; a tartalmas, szellemes beszélgetés a költő, az író, a dramaturg mögötti emberről szólt. A Mindentudás Színházi Egyeteme sorozatban legközelebb, december 7-én, hétfőn 18 órakor Rákai Orsolya, az MTA főmunkatársa Szép Ernő Lila ákácáról tart előadást.                                  Niedzielsky Katalin

hir6.hu | Fantasztikus hangulatban telt a Nyilas Misi kerestetik elnevezésű gálaműsor a Jókai Színház Vigadó termében – kaptuk az infót az intézménytől. Az eseményt a minap rendezték, miután a teátrum stábja végigjárta a megyét és meghallgatta azt a közel másfélszáz gyermeket, akik mind szerepelni szerettek volna a januárban bemutatandó darabban. A három kiválasztott közül elsőként Kozák Ádámot kerestük fel. ►Tovább

A békéscsabai közönség igazán nem panaszkodhat, jobbnál-jobb rendezők örömmel jönnek a kitűnő hírnek örvendő társulathoz, amelyet időről időre nagyszerű vendégművészek egészítenek ki. A Tévedések vígjátéka minden előadáson zsúfolásig megtölti a nézőteret. Az produkció óriási siker. A rendező, Csiszár Imre a magyar színházi élet legnagyobb Shakespeare „tudora”. Olyan jól érezte magát a próbafolyamat alatt, hogy újra Békéscsabán rendez. Ez alkalommal a Broadway-n évek óta nagy sikerű, Marsha Norman: Jóccakát, anya… című Pulitzer-díjas művét viszi színre. A kétszereplős darab, amelyben Kovács Edit és Tarsoly Krisztina játsszanak, november 13-án pénteken (!) kerül bemutatásra – ez is jelzi, Csiszár Imre nem babonás. Mestere, Major Tamás hű követője és munkásságának továbbvivője, hiszen nemcsak Shakespeare, hanem Brecht művei is kiemelkedő, kiemelt szerepet kapnak munkásságában. Brecht Galilei élete című művét, Blaskó Péter címszereplésével – miskolci igazgatása idején –, országos érdeklődés kísérte. Majd néhány évvel később a budapesti Nemzeti Színházban a mester egy másik darabjából, a Kaukázusi krétakörből „operett-sikert” rendezett Kubik Anna és Cserhalmi György – immár a Nemzet Színésze – főszereplésével. Nagy öröm a Jókai Színház társulatának, hogy annyi jeles színházi híresség (Jordán Tamás, Székely László, Verebes István) után, Csiszár Imre is körünkben ünnepli – immár – 65. születésnapját. Szeretettel gratulálunk az ünnepeltnek!

Zalán Tibor: Midőn halni készült című drámája kapcsán Bartus Gyula, Jászai-díjas színművésszel beszélgettünk, aki Janus Pannoniust alakítja a darabban. – Milyen volt a próbafolyamat? Te hogyan élted meg? – Amikor hét évvel ezelőtt találkoztam az anyaggal, már akkor is nagyon tetszett. Szeretem Zalán darabjait. Nagyon jó filozófiája van az életről, rálátása a lelkületekre és a lelkekre, az emberre. Arra, hogy bizonyos szituációkban, helyzetekben miket léphet, vagy miket nem. Ezt mindig filozofikusan oldja meg, mindig pszichéből indítja a szerepet. Izgalmas karaktert tudott írni Janusból is, és félelmetes, hogy mennyi minden van benne. Mennyi költészet, meg lendület, hevület, politika, hazaszeretet, igazságérzet, szerelem. Az élet igenlése. Azt írja benne, hogy „az igazságban nem az igazat keresem, hanem az igaz élethez való lehetőség útjait”. Tele van bölcselettel minden egyes monológ. Igyekeztem szünetet tartani azokon a helyeken, ahol szükség van arra, hogy a néző elgondolkodjon a mondanivalón. Az én lelkemet komolyan megviselik azok a szörnyűségek, amik történnek a világban, körülöttünk, és tőlünk nem is olyan messze. Mi pedig úgy teszünk, mintha semmi nem történne. Az ember túlélőpéldány és nem biztos, hogy a túlélés a megoldás a problémákra. Annyi mindent tehetnénk, jobbá fordíthatnánk a világot mi itt kicsiben is. Mindenki a maga területén tehetne érte. Zalán, mint Babérkoszorú-díjas költő, a gondolatiságával, a világnézetével, a filozófiájával próbál valamiféle rendet teremteni a világban. Van, aki elolvassa, van, aki értékeli, van a színész, aki eljátssza, és a rendező, jelen esetben Merő Béla, aki eljátszatja a darabot. Hiszem, hogy ezzel a munkával az emberek értéket kapnak, szélesebb rálátást a világra. Egy színháznak nevelni kell a közönségét, ez a küldetése. Ha az életben mindenki ezeket megkeresné a saját munkájában, életében akkor nem kellene félünk semmitől. A háború borzalmait, a mai generációk Európában hála Istennek nem ismerik, én azért tele vagyok félelemmel. Borzalmas dolog lehet, aki túlélte azt mondta, hogy mindent el lehet viselni, csak a háborút nem. Fotókat nézegettem, amin az elfogott ellenségen gyakoroltatták az újoncokkal a szuronyrohamot. Borzasztó! Mindenkit anya szült, mindenkiért megszenvedtek, mindenkit vagy szerelemben nemzettek vagy rajongásban, imádatban. Az élet olyan szép dolog, a háború pedig borzalmas. Zalán darabjaiban ez is benne van. Én erről már régen szerettem volna beszélni a színpadon. Mátyás király és Janus Pannonius ellentéte ezen a síkon mozog, ez az, ami meghatározza az ő különbözőségüket. Mátyás világbirodalmat akar, Janus pedig békét szeretne és gyűlöli a háborút, a lovakat, a fegyvereket, mert tönkre megy a paraszt termése, az értékek elvesznek. Az embernek nincs joga elvenni más ember életét, nincs jogában elvenni a lovát, az autóját, nincs joga elvenni az országát, a termőföldjét, az életét, a vizét. Ezek nagyon komoly filozófiák, komoly érzésvilág és sebezhetőség is egyben, hiszen aki túl sok mindenért aggódik, azt könnyen szétszedi a világ, azt magára hagyják. Nem szívesen beszélgetnek vele, elkerülik, mert mindig filozofál, mindig az életet akarja megváltani. Sajnos ma nem sok ember van, aki gondolkodik azon, hogy hogyan lehetne szebbé és jobbá tenni az életet, hogy az igazság vezéreljen minden cselekedetet. – Ezek nagyon komoly filozófiák és üzenetek, mit tettél azért, hogy ez befogadható legyen monodrámaként? – A monodráma nagyon nehéz műfaj, mindenkinek. Nem csak a színésznek, hanem a közönségnek is. Egyetlen embert hetven percen keresztül hallgatni nem egyszerű. A partnerem az előadásban egy fiatal kolléganő, Komlósi Kata, ő segít változatossá tenni a helyzeteket, és a darab végét vele, párbeszéddel fejezzük be. Nagyon kell vigyázni, hogy ne váljon unalmassá az előadás. Bízom benne, hogy igaz szituációt tudtam játszani, teremteni a színpadon, hogy ennek az embernek a haláltusája, tulajdonképpen az utolsó órája, hatással volt az emberekre. – Utolsó óra? Ez reális idő? – Igen, nincs időmúlás a darabban. Egy óra 15 perc az előadás. Ezt úgy kellett végigcsinálni, hogy közben a közönség belefeledkezzen, hogy egy embert lát a színpadon. Janus mérhetetlen nagy elme volt és sokáig nem is nagyon lehetett a verseit iskolákban tanítani, nálunk főleg! Egyrészt latinról‑magyarra kellett fordítani, mert latinul írt, másrészt nagyon erotikus és pajzán verseket is írt. Akkor, abban a közegben, amikor ő írt, abban a kultúrában ez természetes volt, ezt akkor föl lehetett vállalni. – Merő Bélával mennyire gondolkodtok azonos módon a színházról, erről a darabról? – Nagyon szeretek Bélával dolgozni, nagyon hasonló a színházi gondolkodásunk és számomra ez megtisztelő. Én Bélát még Zalaegerszegről ismerem, ’83 óta. A zalaegerszegi színház megalapítása az ő nevéhez fűződik, mint ahogyan még sok más magyar színházé is. Nagyszerű rendező! Én nagyon nagy színházi szakembernek tartom, vele jó beszélgetni a színházról, jó alkotni, tökéletesen megbízom benne és megtisztelő, hogy megbízik bennem, mint színészben. De ez azért van, mert értjük egymást, értjük egymás nyelvét, színházszeretetét, törekvését, és ez nagyszerű dolog. Hálás vagyok érte, hogy találkozhattam vele. 1983-ban még fiatal sorkatona voltam, előfelvételis a színművészetin, és csodálattal néztem a dolgait. Szóval, jó kis műhelymunka volt ez, lelket felüdítő. – A Magyar Művészeti Akadémia meghívására is játszottátok az előadást. – Nagyon örültem neki, hogy egy monodrámával mehetek a Pesti Vigadó színpadára játszani. A színházat keresték meg azzal, hogy Zalán Tibor: Midőn halni készült című előadását szeretnék meghívni egy kamaraszínházi sorozaton belül. A produkció után beszélgetést is tartottak az íróval, a rendezővel és neves irodalomtörténészekkel. Csodálatos kritikákat fogalmaztak meg miután megnézték, ez mindannyiunknak nagyon jól esett. Visszaigazolás, amikor szakmailag hiteles embereknek tetszik, amit csinálsz. Mindig vágytam a nagy feladatokra, szeretem az ilyen agyat, fizikumot, a szervezetet megterhelő és szipolyozó vastag szerepeket. Leköti az energiámat és nagyon jól eső érzés, hogy ekkora feladatban is helytállhatok.     R.M.

Orbán János Dénes: Szabadság, kolbász, szerelem című darabjának felolvasó-színházi bemutatója október 21-én már sor került a Jókai Színház Vigadójában. Vörös István Pisztoly az asztalon című darabját szintén felolvasó-színházi keretek között november 12-én láthatják az Ibsen Stúdiószínházban. Mi történik, ha az igazságszolgáltatás kicsúszik az igazság kezéből, és személyes ambíciókat és bosszút szolgál ki? Nyomozás indul egy ártatlan ember ellen, akinek nincs más bűnbe, csak az, hogy övé a világ legjobb kolbászreceptje.  Meg persze, hogy a felesége túl vonzó. A 40-es évek végén beinduló államosított világban nincs helye egyéni tehetségnek, vállalkozókedvnek, mindent elsöpör az uniformizálás, és az új hatalom új haszonélvezői gátlástalan hajszában támadnak az eddigi értékekre. A fiatalabb az idősebbre, a tapasztalatlan a bölcsre. És közben életek vesznek más irányt, kolbászreceptek tűnnek el. Hajsza a szerelemért és a szakmai becsületért.* A Jókai Színház és a Bárka elkötelezett támogatója a kortárs magyar dráma ügyének. Ugyanakkor a színház és a folyóirat annak is számtalan tanújelét adta már, hogy a minőség jegyében az egyetemes és a regionális, lokális érdekek és értékek összekapcsolásának híve. Ezen kettős törekvésének újabb eredménye az Erős csabait kívánok! elnevezésű irodalmi-színházi projekt, amely szervesen kapcsolódni kíván azokhoz a helyi törekvésekhez, amelyek a 2013-ban hungarikummá választott csabai kolbász további népszerűsítését szolgálják. A meghívásos drámapályázat célja olyan új, színpadi előadásra szánt, esztétikailag értékes irodalmi alkotások, drámák megírásának elősegítése volt, amelyekben valamilyen módon hangsúlyos szerepet kapnak a több mint százéves csabai kolbász gasztronómiai, kulturális, társadalmi tradíciói, amelyek ország-világ szerte továbbviszik a csabai kolbász hírét. Műfaji megkötés nem volt, a történelmi tragédiától, a társadalmi drámán, az abszurd vígjátékon, krimi-paródián át a musicalig számos lehetőség állt nyitva a szerzők előtt. A Jókai Színház és a Bárka lehetővé tette a pályázatban résztvevő írók számára a csabai kolbásszal kapcsolatos történelmi és szakmai források, írásos dokumentumok megismerését. Biztosította a terepszemle, az anyaggyűjtés technikai lehetőségeit, anyagi feltételeit. A meghívással öt jeles kortárs magyar író élt, így öt olyan új magyar dráma született, amelyekben a csabai kolbász központi szerepet kap. A szakmai zsűri mindegyik darabban talált figyelemre méltót, s végül megosztott 1. díjban részesítette Orbán János Dénes: Szabadság, kolbász, szerelem és Vörös István: Pisztoly az asztalon című darabját, és a színház vállalta a két mű felolvasó-színházi bemutatását, a folyóirat pedig a publikálását. 3. díjat kapott Sarusi Mihály: Álompuszta című darabja és különdíjban részesült Pozsgai Zsolt és Szil Ágnes.

Békés vármegye újraszervezésének 300. évfordulója alkalmából a Békés Megyei Önkormányzat és a Békéscsabai Jókai Színház versmondó versenyt hirdet. A verseny célja: az évforduló alkalmából megyei, megyéhez kötődő írók műveinek felelevenítése. Résztvevők köre: a versenyen valamennyi Békés megyében élő, itt iskolába járó felső tagozatos és középiskolás diák részt vehet. Korcsoportok: I. Általános iskolák 5-8. évfolyamos tanulói II. Középiskolák tanulói Jelentkezni iskolánként és korcsoportonként 2-2 versenyzővel lehet. A részvétel feltétele: a versenyzőknek olyan íróktól származó verssel kell készülniük, akik valamilyen módon kötődnek Békés megyéhez (itt születtek, itt alkottak, itt élnek/éltek). A szabadon választott mű vagy annak részlete nem lehet hosszabb 3 percnél. Jelentkezni: 2015. november 20-ig lehet a sztahovics.zsuzsa@bekesmegye.hu e-mail címen. A jelentkezők írják meg: – nevüket, korukat – településük nevét – iskolájuk nevét, osztályukat – a kiválasztott vers címét, az alkotó nevét – saját elérhetőségüket. A vetélkedő időpontja: előreláthatóan 2015. november 25. Az időpontról és a pontos helyszínről minden jelentkező a megadott elérhetőségen (telefon, e-mail) értesítést kap. A zsűri: előadóművészekből, pedagógusokból áll. Díjazás: mindkét korcsoportban az első három helyezettet jutalmazzuk, valamint különdíjat adunk át..  

A Békéscsabai Jókai Színház és a Körös Irodalmi Társaság szeretettel meghívja Önt és kedves ismerőseit 2015. november 9. (hétfő) 18.00 órára, a Jókai Szalonba, a Kortárs magyar írók sorozat következő rendezvényére. Vendégeink: Ughy Szabina és Oravecz Péter. Ughy Szabina verseit olykor nagyon kevés választja el attól, hogy valamiféle szakrális szövegként olvastassák magukat. De éppen ez a nagyon kevés, ez a paraszthajszálnyi rés hozza létre a versek finom erőterét, ez óvja meg attól, hogy didaktikus legyen. A költészet lényege bizonyos értelemben ennek a résnek, ennek a finom különbségtételnek a keresését jelenti. (Győrffy Ákos) Oravecz Péter szavai az ,,elvarázsolt valóság árnyakkal szőtt dzsungelébe” vezetnek. Nem a vasból való realitást varázsolja el szemeink elől, művészetet csinálva, hanem belevezet az elvarázsoltba, az elváltozottba, és felemeli azt. Ez az új művészet teremtő szava: felemelni! Felemelni, ami leesett. (Döbröntei Zoltán festőművész) Házigazda: Elek Tibor irodalomtörténész és Farkas Wellmann Éva költő, szerkesztő.

magyaridok.hu | A Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM) mutatták be a Bárka folyóirat idei ötödik lapszámát. A folyóirat kéthavonta jelenik meg, a legfrissebb szám kronológiája egészen júliusig, a VII. Irodalmi Humorfesztiválig nyúlik vissza. ► Tovább

Újra Békéscsabán rendez a Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész, Csiszár Imre. A Jókai Színházban a Tévedések vígjátékát követően ezúttal a több elismerést is szerzett Marsha Norman: Jóccakát, anya… című művet viszi színre. A kétszereplős darabot Kovács Edit és Tarsoly Krisztina játssza, a bemutatóra november 13-án kerül sor a Stúdiószínházban. A kérdés: mit tennél, ha valaki, akit nagyon szeretsz, például a gyereked, egyik este leülne veled szemben, és nyugodt hangon közölné, hogy még mielőtt felkel a nap, véget vet az életének. Ezzel a dilemmával találkozik Thelma Cates is. A lánya, Jessie egy középkorú, epilepsziás nő, egy elrontott házassággal és egy drogfüggő, törvénykerülő fiúval a háta mögött, aki semmi okot nem talál, hogy folytassa az életét. Anya és lánya utolsó éjjelüket töltik együtt, emlékeznek, pletykálnak, mély kérdéseket tesznek fel egymásnak, őszintén felelnek a másiknak, s minden érzékeny pillanatban szájukba tömnek egy bonbont vagy egy habcsókot. Apránként tárul elénk két nő jelene, múltja, világnézete s két ellentétes személyiség éles rajza. Hogyan képes Thelma meggyőzni a lányát, hogy érdemes élni? Hogyan lehet kiragadni őt a halál öleléséből? A darabot 1983-ban mutatták be a Broadway-n, és elnyerte a Pulitzer-díjat, illetve a legjobb darabnak járó díjat és a kritikusok díját.