Felkai Eszter öt évtized után jutalomjátékkal búcsúzott 2008 februárjában, és kilenc év után Orbánné szerepében jutalomjátékkal tért vissza, hazajött a Békéscsabai Jókai Színházba, ahová 42 évad köti. Akkor A hölgy fecseg és nyomoz című bűnügyi bohózatban, most Örkény István halhatatlan tragikomédiájában nyújtott emlékezetes alakítást. A Jászai-díjas színművészt a Macskajáték szeptember 2-ai premierje után a társulat az Örökös tag címmel jutalmazta. (Niedzielsky Katalin interjúja) –   A telefonközpontos Alice Postic figurája azért sokkal könnyebb volt, az vidám darab, Örkény véresen komoly. Én nem tudom, milyen vagyok Orbánné szerepében, csak azt tudom, hogy amikor elkezdem játszani, akkor mindent elfelejtek, megszűnik a világ körülöttem – lendült bele Felkai Eszter a beszélgetésbe, amikor az interjú apropóit kezdtem volna sorolni. A kérdéseket félresöpörve máris ars poeticáját ecsetelte.   –   Minden előadást úgy csinálok, ahogy éppen jön belülről, mert belülről jön az egész. A pillanatot ragadom meg, mindig másként, az az igazi. Arra persze figyelek, hogy a partnernek helyes végszót adjak, mert ez a színház alaptörvénye. De a saját részemet – hogy mikor borulok ki, mikor leszek keserű, mikor kezdek el röhögni – mindig másként kezelem, úgy, ahogyan korábban soha. Csak elkezdek játszani, és minden megy a maga útján. Az alakítás nem a színész vagy a rendező érdeme, esetleg hibája. Lehet, hogy ez az Orbánné nem is olyan, amilyennek én játszom; mert én nem játszom, hanem önmagamat adom, az egész életemet felteszem a színpadra. Én nem tudom ezt másképp csinálni. A pillanatok, amik az én életemben keserűek voltak, azok jönnek vissza; más szitu ez, és mégis. Nem kitalálom a dolgokat, sokat próbáltunk persze, de ami előadásról előadásra történik, az mindig az adott pillanat eseménye. –   Megtalált a szerep, ez egyértelmű. Önmagadat adod, ezért oly’ meggyőző, hiteles az alakítás, a játék. Elsősorban az az elképesztő vehemencia, lehengerlő vitalitás azonos az egyéniséged és a figura között. –   Az biztos, hogy én ezt nem csinálom, én az életben, a családban, mindenhol ilyen vagyok: szeles meg gyors. Engem megőrjít a tötyörgés, a lassúság, azt én képtelen vagyok elviselni. Az én temperamentumom ilyen, és kész. Lehet persze, hogy ez időnként másoknak kellemetlen. –   De honnan veszed ezt a kifogyhatatlan erőt, energiát? –   Isten így adta. Nekem ez nem gond. A közönség, a család, a barátok, a kollégák szeretete persze sokat segít, erőt ad. Velem is előfordult azért, hogy elfáradtam. Abban az őrült kánikulában napi kettőt próbáltunk, és akkor mondta a rendező, hogy nem kell ugrálni, csak a szöveget gyakoroljuk. Három percig bírtam. Pedig 600 fok volt, először öltöztünk, először vettük egyben az egész darabot. Na, akkor mondtam: milyen jó, hogy kaptam liftkulcsot, mert már nem lett volna erőm a lépcsőn felmászni. Óriási adomány, hogy ilyen alkat vagyok. Tudom. –   Az erőnlét megtartásában fontos szerepet játszhatott a tánc, a mozgás. Táncosként kezdted a pályát 15 évesen, sok zenés darabban játszottál, több előadás koreográfiáját készítetted el. Vajon mi vesz ki többet az emberből, a fizikai teljesítmény vagy a szellemi, a lelki átélés? –   Igen, a táncnak meg az éneknek is nagy szerepe van a kondíció megőrzésében. Hogy melyik területhez kell nagyobb energia? Mindegyikhez. Egy bohózatban, operettben több a mozgás, de a tragikomédia lelkileg jobban igénybe veszi a színészt. Ahogy a Macskajátékra is igaz, ha jobbról nézem, sírni kell, ha balról, akkor meg nevetni. Én úgy gondolom, amikor Örkény megírta ezt a darabját, azt mondta: megteremtettem ezt az Orbánnét, fogom a kezemben az íróasztal szélén, aztán elengedem. Na jó, a talpára esik. Feljebb emelem, onnan ejtem le, akkor is a talpára esik, mint a macska. Megint, a csudába ezzel az Orbánnéval! Felrakom egy emelet magasságba. Na most mit fogsz csinálni? S megint talpra esik, de már vannak rajta sérülések. Tehát egyre magasabbra emeli, és kíváncsi rá, hogy meddig bírja ezt a pokoljárást ez a figura. Amikor lent van, akkor is addig dolgozik ez a macska, amíg feláll, és bár sebzetten, de tovább megy. Én is mindig arra törekedtem, hogy ne adjak fel semmit, pedig voltak nehéz pillanatok az életemben. Ilyen vagyok. Mint a macska –   Meglepetés volt az Örökös tag cím? –   Persze! Semmit nem tudtam az egészről, nem is értem rá figyelni, az irodába se jártam fel, annyira elfoglalt voltam. Ötszáz fokon szoktam próbálni. Nagyon megtisztelő dolog, sok színházban van ilyen elismerés, rang. Általában egy idősebb színész kapja, de akár középkorú is. Nagyon szép gesztus, biztos mást is kitüntetnek majd ezzel a címmel a Jókai Színházban. Örülök, hogy én lehettem az első.   –   Budapesten, a Madách Színházban kezdted a pályát, majd Szolnokra, Debrecenbe, Győrbe szerződtél, Békéscsabához több mint négy évtizeden át maradtál hűséges. Visszavonulásod óta a fővárosban élsz, ahol nem ismerik a vidéki színészeket. Zavar ez téged? –   Egyáltalán nem zavar, sőt pihentet! Tudod, milyen jólesik kicsit elbújni a tömegben? Az az igazság, hogy a fővárosi döntéshozók fényévnyire képzelik magukat Békéscsabától. De ez nem mostani probléma, mindig is így volt. Ott nem fontos, hogy itt mi történik. Úgy tűnik, a Békéscsabai Jókai Színház nem bír olyan erkölcsi, szakmai hatalommal, ráhatással, hogy a kiváló kollégák munkáját, teljesítményét kitüntetésekkel ismerjék el. A Jászai-díjamat úgy kaptam, hogy évente több darabbal is felmentünk, sokan láttak az előadásokban, és amikor már harmadszor felterjesztettek, azt mondták: tényleg, sokat láttuk, jó, kapja meg. Mi vidéki színészek ezt megszoktuk, rengeteg jó kolléga van, akikről sajnos nem tudnak a fővárosban. De a közönség szeretete pótolja az ismertséget, a rangot, a díjat. –   Mivel a világirodalom kínál bőven szerepeket az idősebb korosztálynak is, a színház tulajdonképpen kegyes a többi szakmához képest, ahol nyugdíjba küldik az embereket egy bizonyos életkor után. Mit gondolsz erről? –   Én azért búcsúztam el a színháztól 65 évesen, mert azt mondtam, jöjjenek a fiatalok. Ne egy öregasszony ugráljon ott a színpadon! Nem akartam ott megöregedni, sok rossz példa volt előttem, ami figyelmeztetett. Az igaz, hogy sok hatvan-hetvenéves szerepet lehet találni, és köztük nőit is, pedig a női figura kevesebb az irodalomban. –   Orbánnét sem játszhatja fiatal. –   Tudom. Kivételes eset, hogy ezt elfogadják. A közönség is inkább a fiatalokat szereti látni. Lehet, hogy ha egy búval bélelt vénasszonyt játszanék, akinek probléma átmenni a színpadon, mert öregecske, nem szeretne ennyire a közönség. Orbánné és közöttem is van tíz év, de én szentül meg vagyok arról győződve, hogy pont ilyen temperamentumú ember, mint én. Egyébként nem tudta volna azt az egészet végig csinálni, nem tudott volna egyedül meglenni, nem tudta volna megvívni ezt a sok csatát, veszekedni a hentessel meg a tejessel, ha nincs meg ez a mérhetetlen ereje. –   Mivel telt el az a kilenc év, amikor kivetted a szabadságodat? –   Elröpült. Budapesten a családommal, a barátaimmal, az újakkal, a régiekkel társasági életet éltem: múzeumokba jártam, a Modigliani-kiállítást láttam utoljára, előtte a Picassót, hangversenyekre mentem a MÜPÁ-ba. Színházba csak arra, ami nagyon érdekelt. Láttam például a Piszkavasat Pogánnyal, előtte még az Örkényben Béressel, micsoda különbség! Uszodába járok, szemben velem jó könyvtár van, ott olvasok, évente kétszer külföldre utazom, országon belül pedig minden hónapban egy olyan  helyre, ahol még nem voltam. Megterveztem előre, hogy amit addig, egész életemben nem csináltam, mert folyton játszottam, nem volt rá időm, azt bepótolom. –   És a következő kilenc évben? –   Nem tudom, talán ugyanezt folytatom. –   Újabb felkérés, meghívás, ötlet, szerepálom? –   Pozsgay Zsolt kért meg, a reformáció 500. évfordulójára írt egy drámát Lorántffy Zsuzsannáról, amit tavasszal mutatnak be szabadtéren Sárospatakon, ősszel beviszik Pestre. Ettől a munkától függ a nyári utam. Szeretem Pozsgay írásait, a Razziát is nagyon kedveltem, benne bízom, ezt elválltaltam. –   Koreográfia, tanítás? –   Ezekkel már nem foglalkozom. Egy pesti iskolában lett volna lehetőség, de én Orbánnét választottam. –   Több fiatal színész indulását segítetted. –   Hámori Gabiét, Lapis Erikáét, mindketten szarvasiak. Mezei Lédáét, aki a Barátok köztben a pszichológusnő lánya. Magánúton tanítottam őket. A Színitanodában is volt osztályom, Gulyás Attila és Vadász Gábor a tanítványom volt, rájuk nagyon büszke vagyok. Mindent megtanultak, amit csak lehet, tisztességesen dolgoznak, egyre feljebb jutnak, amit nagy öröm látni. Elérkeztünk oda, hogy premier után már nincs mit mondanom nekik, legfeljebb annyit: az egész úgy jó, ahogy van. Van még kérdésed? –   Mindent megbeszéltünk. Köszönöm! –   El ne felejtsd megírni, micsoda öröm volt számomra újra itt játszani a régi kollégákkal és Fodor Zsókával! Meg hogy a Gálfy-gyűrű mennyire szívügyem, és mindig lejöttem, minden előadást megnéztem. Örültem az egykori tanítványoknak. Ez a találkozás nekem sokat jelentett. Engem nem érdekel, hogy Békéscsaba 200 kilométerre van Budapesttől, itt engem mindig szeretettel fogadnak, mindenben igyekeznek segíteni, megkérdezik, hol akarok lakni, mindent elkövetnek, hogy jó legyen itt nekem. Biztos, nem csak velem bánnak így. Ezt a családias légkört nagyon becsülöm, itt tényleg azt akarják, hogy a színész jól érezze magát, és ezért mindent megtesznek. Bevallom, volt bennem egy kis félelem attól, hogy mit fog szólni a közönség. Tudják-e még, hogy ki az a Felkai Eszter? Ezért különösen jólesett, amikor vastapssal fogadtak, felállva köszöntöttek, puszikat dobáltak, nyújtogatták a kezüket, meg akartak ölelni. A közönség szeretete hat meg engem a legjobban, én ezt nem vártam, és ez nekem olyan sokat számít. Többet, mint bármilyen kitüntetés. A közönség tapsa igazolja, hogy jól döntöttem, amikor elvállaltam a szerepet, és hálás vagyok, hogy mindezt átélhettem. Niedzielsky Katalin    

szinhaz.hu | Pécs romániai testvérvárosa, Arad napjának alkalmából a Bóbita Bábszínházban az Aradi Kamaraszínház, a Békéscsabai Jókai Színház és a MASZK Egyesület adja elő Theo Herghelegiu Tündéri című kortárs drámáját szeptember 19-én. ► Tovább