Színház az iskolában
Moliére klasszikus vígjátékát, A fösvényt adták elő a Békéscsabai Jókai Színház művészei az Andrássy Gyula Gimnázium és Kollégium diákjainak január 22-én, a Himnusz születésnapján, a magyar kultúra ünnepén. A vendégjáték „A színház házhoz megy” sorozat keretében valósult meg, amelynek célja a középiskolások érdeklődésének felkeltése az irodalom, a műalkotások iránt. A produkciót – Merő Béla rendezésében, Bartus Gyula Jászai-díjas színművésszel a címszerepben – négy első osztály tanulói látták. (Niedzielsky Katalin írása) Az iskolai színházteremben műsorlap és kiállítás várta a közönséget, ráhangoló tájékoztató az előadáshoz, rajzos szereposztás a karakterek jellemzésével és a színészek fotójával. A teátrumi hangulatot, díszletet barokkos paravánnal és néhány kellékkel, asztallal, fotellal igyekezett jelezni a „vándortársulat”. Farkasné Csató Katalin köszöntőjében nagyon rendhagyó irodalomórának nevezte ezt a különös alkalmat, amelyen – régi fontos kultúraközvetítő küldetésének eleget téve – előadást hozott a színház a fiataloknak. A magyartanárnő elmondta: a Tartuffe a tananyag része, A fösvény a másik olyan jelentős komédiája Moliére-nek, amely majdnem 400 éves, de máig örökérvényű, szereplői akár mai jellemek is lehetnének. Végül azzal adta át a porondot a művészeknek, hogy az előadásra biztosan emlékezni fognak a diákok, amikor majd órán tárgyalják a szerzőt és korát. A bevezetőt Bartus Gyulától hallottuk, pontosabban A fösvénytől, aki immár teljes díszben, Harpagon jelmezében mutatta be a vígjáték francia íróját, pályájának alakulását, a Napkirály (XIV. Lajos) megrendelésére született műveinek sorsát. Beavatta a nézőket a XVII. századi vásári komédiázás, a francia farce és az olasz commedia de’ll arte műfajának lényegébe, majd színpadra szólította a társulat tagjait, az előadás szereplőit, akik ezután – egymást jellemezve – léptek a publikum elé. A történet szórakoztató és tanulságos, az előadás hatásos felütéssel, asztali csókjelenettel kezdődött: Valér (Harpagon inasa) és Eliz (a főhős lánya) az egyik szerelmespár, Cléante (Harpagon fia) és Marianna lesz a másik, de itt még nem tartunk. A bonyodalmak és persze a komikus helyzetek akkor gyorsulnak fel, amikor kiderül, hogy a zsugori, pénzhajhász öreg feleségül akarja venni Mariannát, persze kizárólag tetemes hozománya miatt. A további vagyonszerzés érdekében még saját lányát is képes lenne házasságra kényszeríteni a gazdag Anzelm úrral, de Eliz ellenáll. Cléante apjától akar kölcsönt felvenni, hogy elnyerje szerelmét. Fruzsina, a házasságszerző is fizetséget remél szolgálataiért, de Harpagonnál ez teljességgel reménytelen. Ráadásul kiderül az asszony számára, hogy a lány undorodik az öregtől, és pont a fiát szereti. Harpagonnak is gyanús lesz gyermeke reakciója, ezért úgy tesz, mint ha javára lemondana a lányról, de ezzel csak leleplezi, később kitagadja. Fecske, Cléante inasa megkaparintja Harpagon pénzesládáját, az öreg tombol, bírósághoz fordul. További helyzetkomikumokban egymást gyanúsítják, vádolják a szereplők, annyi a félreértés, hogy itt már csak külső erő segíthet. Ekkor toppan be csupa fehérben az elveszettnek hitt Anzelm úr, Harpagon ellentéte, mint valami eszmei lény. A jövevénynek hála, lehullanak a leplek, megtudjuk, ki kicsoda valójában. S Anzelm úr mindent fizet, a két pár esküvőjét és még Harpagon bírósági költségeit is. A vén harácsoló visszakapja a pénzesládáját, tehát everybody happy. Nem olyan vidám azonban a darab kicsengése: ez a Harpagon annyira fösvény, zsugori, hogy már kegyetlen és szívtelen is! Saját gyermekeitől is sajnálja a pénzt, vagyonának halmozása többet ér neki, mint a fiatalok boldogsága. Miközben megalázza szolgálóit, fiát, lányát, mindenkit, nevetségessé és visszataszítóvá teszi magát, semmi emberi vonás nem szorult bele ebbe az öregbe. Moliére a 17. századi francia társadalom figuráit gúnyolta ki kíméletlenül a vásári komédia eszközeivel, a népi humorból merítő vígjátékában, amit Merő Béla rendezésében a szereplők hangsúlyos karakterekkel, erőteljes mimikával, jellegzetes mozgással, harsány színekkel keltettek életre. Az ironikus felnagyításon, a mulatságos bohózaton jót nevettünk, de aztán el is gondolkodhatunk: miféle visszásságok, milyen jellemhibák? Mennyire voltak jellemzőek és károsak akkor? Na és most?! A szerző nem kevesebb képességet tulajdonított a vígjáték műfajának, mint hogy képes az embereket javítani, jobbá tenni. Ars poeticája szerint éppen ez a dolga, feladata, hogy a hibákat felmutassa, a közönséget megnevettesse, és ezzel a jelenségeket támadja. Ha jól megnézzük, nemcsak Harpagonban, hanem a többi szereplőben is akad egy adag rátartiság, számítás, finomkodás, rafinéria, amit ügyesen bevet célja elérése érdekében. De mindegyiknek meg tudunk bocsátani, egyedül ennek a vénembernek nem, mert benne semmi nyoma jóságnak, szeretetnek, ami szánalmat válthatna ki a nézőből. Belegondolni is rettenetes, hogy Harpagonok, ilyen undorító, kártékony figurák manapság is él(het)nek körülöttünk. Elképzelhető szánalmas változatuk is, akinek, ha másért nem, akkor előrehaladott koruk, nehéz sorsuk, teljesítményük, stb. miatt vagy mert szorult beléjük egy pici szeretet, megbocsátunk, elnézők, megértők lehetünk. Bartus Gyula saját koránál jóval öregebb, lepukkadt vénembert játszott átélten, hitelesen, olyan visszataszítót, hogy kizárta az együttérzést, a részvétet. Cléante figurájában Vadász Gábor meggyőzően építette fel a kisemmizett fiú és a hősszerelmes konfliktusát. Elizből Komlósi Kata határozott lányt formált, akinek van bátorsága szembefordulni apjával, harcolni a szerelméért. Nagy Róbert Valérja ugyancsak hatásos figura, érdekei, érzelmei szerint ügyesen váltogatta a szerepeket. Nála jobban csak Csomós Lajos (szakács, kocsis és bíró egy személyében) forgatta a köpönyegeket, remek alakítást nyújtott. Fruzsina (a házasságszervező) szerepe is összetett, Kovács Edit szépen ötvözte az üzleti rafinériát a megértő női lélekkel. Mariannát, a szerelmes lányt Cserna Lili ügyesen formálta, Szabó Lajos inasként igazi nagy nevettetőt játszott. Mészáros Mihály a mesebeli megváltó alakjában egyesítette mindazt, amit Harpagonban hiányoltunk: a szülői gyengédséget, szeretetet, példamutatást és a nagyvonalúságot. A Jókai Színház vendégjátéka, Merő Béla színvonalas rendezése és a művészi alakítások remélhetőleg felkeltik az ifjúság érdeklődését Moliére és A fösvény világa, mondandója iránt, az olvasáshoz és a színházlátogatáshoz. Talán az előadás élménye, a görbe tükör, az erkölcsi lecke gondolatokat is ébreszthet arról, hogy melyek az igazi értékek az életünkben, és érdemes-e feláldozni személyes kapcsolatainkat, szerelmet, barátságot, szeretetet anyagi javak, érdekek, érvényesülés érdekében. Niedzielsky Katalin Fotó: Locskai Henriett
