A költő magát hozta
November 6-án, kivételesen pénteken este várta az irodalom- és színházkedvelő közönséget a Mindentudás Színházi Egyeteme Békéscsabán. Az idei évad második programján Zalán Tibor Babérkoszorú- és József Attila-díjas költővel, íróval, a Jókai Színház dramaturgjával Kovács Edit színművész, esztéta nem csak költészetről és alkotásról beszélgetett. Zalán Tibor őszinte vallomásai különös gyermekkorába és fordulatokban gazdag életébe, eredeti ars poeticájába engedtek bepillantást. (Niedzielsky Katalin összefoglalója) Színháztörténeti bevezetőként Kovács Edit arra emlékeztetett, hogy 225 esztendővel ezelőtt indult útjára a hivatásos magyar nyelvű színjátszás, amikor Kelemen László társulata 1790. október 25-én bemutatta Budán Simai Kristóf Igazházi című darabját. A magyar nyelvű kultúra e jeles eseményének évfordulójához is méltó az olyan vendég – hangsúlyozta -, aki a kortárs irodalom jelentős alakja, maga is színházi ember, elismert költő, író, számos kitüntetés, többek között a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje tulajdonosa. Presits Tamás színművész Zalán Tibor Göncölszekér című kötetéből a Zsilettpenge és viharkabátok novellát olvasta fel. A kedves-humoros, mégis mélyen megrázó próza színvonalas előadása mindjárt az író gyermekkorába, ugyanakkor egy kegyetlen történelmi korszakba röpítette a hallgatóságot. – Nekem nagyon jó gyerekkorom volt Abonyban: utcagyerek voltam egy vidéki községben, apám kubikos, anyám téglagyári munkás. Egész nap játszottunk, veszekedtünk, verekedtünk, jól éreztük magunkat – kezdte a visszaemlékezést Zalán Tibor. – Sokáig nem foglalkoztam azzal, hogy milyen volt az én gyerekkorom. Egészen addig, amíg nem kaptam egy felkérést, hogy írjak tárcákat. De hát miről? Költő vagyok, és a költőnek nincsenek témái. Mondták, írjak a gyerekkoromról. Akkor elgondolkodtam, s rájöttem, érdekes volt. Gyönyörű és borzasztó egyszerre, mert átsiklottunk a tragédiákon. A téeszesítéssel embereket tettek tönkre, akasztottak fel, az intézetes gyerekeket fél hülyére verték, megerőszakolták a nevelők. Tüdővészben meghalt egy lány, és mi arra gondoltunk, többet nem verjük meg. Előjöttek ezek a régi dolgok, ezekből írtam a novellákat. Nagy részük igaz történet, a Vízi és a penge is. Most a felolvasáskor újra éltem az egészet. Íróként az volt a dolgom, hogy megtisztítsam az emlékeket, átalakítsam a rémületet, amit akkor – hála Istennek – nem fogtunk fel. A gyerek kegyetlen, felnőttként elvégeztem a számadást. A versírás a „csajozással” kezdődött, de hogyan? – szólt a következő kérdés. Az abonyi gyermekévek után, Nagykőrös, a gimnázium volt a múltidézés következő helyszíne. A költő elmesélte, nagyon frusztrálta, amikor rádöbbent, hogy ő a legkisebb a gimnáziumban, a kilincset sem éri el, ráadásul neki „a colos csajok tetszettek, akiket valahogy el kellett érni”. Ady stílusában próbált verset írni, például a fekete napról… Azt már tudta, hogy a költészet nagy hatással van a nőkre. A papírra vetett sorokat a lányok markába dugta, s másnap várta a hatást. Aztán a második évben már akkora volt, mint most, nem volt szükség a versekre, abba is hagyta az írást. Legközelebb a katonaságnál kezdett újra írni, mert valahogy ki kellett bírni, túl kellett élni „a lelket torzító, megalázó parancsuralmi rendszert, a műveletlen, szadista barbár feletteseket”, meg akarta őrizni a méltóságát. Mint mondta, szülei nem voltak túl műveltek, de olvasottak, és Pilinszky meg Weöres köteteket vittek neki a laktanyába. Ezekből jött rá, hogy „a verseken keresztül meg lehet őrizni az emberi méltóságot”. Szegeden, magyar-orosz szakos egyetemistaként megint nem érdekelte az irodalom, nem olvasott, nem írt. Korábban a kisebbségi érzés, majd a megalázottság, később a hiúság vette rá az alkotásra. Látta egyetemista társainak publikációit, bement Ilia Mihályhoz, a Tiszatáj szerkesztőjéhez, vitt verseket. Amikor néhány megjelent, eldöntötte, költő lesz. Úgy fogalmazott: „elszemtelenedtem, rászoktam a versírásra”. Ilia javasolta, válasszon magának valami jobb vezetéknevet a Lipák helyett, és a szerkesztőségi titkárnővel, Juditkával bukkantak a Zalán névre. Szegedről Budapestre költözött, ahol évekig nem tudott elhelyezkedni sem tanárként, sem újságíróként, a Hungáriában ücsörgött egész nap. Fordulópontot jelentett életében az Arctalan nemzedék című esszé, amit az Életünk főszerkesztőjének már akkor készülő műként említett, amikor még hozzá sem fogott a megírásához. A nemzedéke problémáiról, a fiatal írók reménytelen helyzetéről szóló elemzés 1979-ben óriási botrányt kavart, meghozta a szerzőnek a hírnevet, de négy évig nem adták ki egyetlen kötetét sem. A Kortárs Könyvkiadó Újlátószög sorozatának szerkesztőjeként, a versrovat vezetőjeként száz fiatal költőt mutatott be, az első kötetes szerzők megjelenését segítette, mert nem felejtette el, hogyan bántak vele indulásakor. A Wagner és Nietzsche közötti híres vitára hivatkozva Kovács Edit elmondta: Wagner szerint a zene megelőzi a kort, előre lát, megjósolja a történelmi változásokat. Nietzsche szerint a zene követi a társadalmat. Az irodalom viszont érzékenyen mutatja a mélyben feszülő ellentéteket. Mi a művészet, az irodalom feladata, valóban jeleznie kell a változást? – A művészet, az irodalom feladata mindig az adott kortól függ. A szocialista rendszerben az irodalomnak kötelessége volt felmutatni, hogy kell lenni egy élhetőbb világnak, és az olvasókat arra felé kellett vezetni. Aczél György idején kialakult a metaforikus nyelvezet, amikor az írók játéktankokról írtak, miközben mindenki tudta, értette, hogy az orosz tankokról van szó – magyarázta Zalán Tibor. – Az volt a lényeg, hogy az irodalom ne hagyja cserben az embereket, és virágnyelven többet lehetett kimondani. Amikor azonban a Kádár-korszaknak vége lett, és elindultunk a demokratikus rendszer felé, az lett a kérdés: kell-e a politikában részt venni az írónak, vagy sem? Csoóriék szerint az íróknak ott kell ülni minden politikai fórumon, hallatni a hangjukat, elvezetni a népet a Kánaán felé. Én ezt másként látom, szerintem az íróknak nem szabad a politikában részt venni, a politika külön tudomány, az író szerepe a politikában megszűnt, a mű esztétikai minőségét kell képviselni, az igazság pártján kell állni. Ezért kiléptem minden politikai, közéleti szerepből, semmilyen oldalon nem állok. Korábban azt hittem, hogy az igazság középen van; ma már tudom, az igazság mindig valahol útban van, és az írónak követnie kell jobbra, balra, ez a demokratikus, független álláspont. Kovács Edit erre az érvelésre felvetette: „Aki nem tartozik sehová, arra minden irányból lőnek”. Milyen taktika segíthet az életben maradáshoz? Zalán Tibor a következőket válaszolta: – Igen, lőnek, de az írónak akkor is az igazsághoz, a néphez, a népképviselethez kell hűnek lennie. Ismét a szerzőt idézte az est háziasszonya: „A halálnak van egy/ olyan fokozata, amelyet életnek hívunk”… S ez már egy újabb témakör mottója volt a Gyűrűk homályába című versből. Ezután a Fáradt kadenciák című kötetből az 1. kadenciát adta elő Presits Tamás. – Gyakran vádolnak azzal, hogy túl sokat foglalkozol a halállal, az elmúlással, de szerintem éppen az életakarás, az élet szeretete csendül ki a válságlírából is. No meg a játékosság, és hogy mindig fontos a költőnek a nyelv, a struktúra. Az Arctalan nemzedékben írod: nem csak a nyelv kereteit kell szétfeszíteni, de a költészet köztudatban megcsontosodott kereteit is – vezette fel Kovács Edit a következő témaköröket. – Tanítok több helyen, például kreatív writingot az ELTÉ-n, és mindig elmondom, hogy őstehetség nincs szakmai tudás nélkül. S nem halálköltészet az, amit művelek, bár olykor a halálhoz közeli állapotban születtek a versek. Amikor a költő ír, akkor jól van, nem haldoklik, objektív távolságra van a haláltól – fejtette ki a költő. – Az alkotás nem leírás, hanem alkotó módon transzformálom azt, amit el akarok mondani. Az alkotásban fontos szerepe van az inspirációnak, a belélehelésnek. A költő feladata, hogy úgy rakja egymás mellé a szavakat, ahogyan más nem tudja. Minden költészetnek ugyanaz a három a témája: szerelem, halál, csalódás. A jó költő nem a gondolatokkal játszik, hanem a szavakkal. Nem üzeneteket kell küldeni, hanem a szavakat kell átengedni, azok ízét, illatát hagyni, hogy hasson. Ezért az irodalom a zenéhez áll közelebb. Az ihletről megtudtuk, hogy azt a költő sokáig nem tartotta létező dolognak. Ma már az izgalmi állapotot jelenti számára, az alkotás pedig végtelen hosszú folyamatot, amiből a vers csak egyetlen kivágott szelet. Tudja, nem kell túl sok vers, ebben az évben például – leszámítva az unokájának szóló „élvezkedéseket” – csak kettőt írt. „Most már csak nagyon fontos dolgokkal foglalkozom, amiket itt kell hagynom, ha mennem kell.” Kovács Edit azt is megkérdezte vendégétől, mennyire érdekli a kritika, egyáltalán milyen bírálatot tud elfogadni. Válaszában az író először Weöres Sándorra hivatkozott, aki azt mondta, nem érdekli a kritika. Zalán Tibor viszont olvassa, és neki rosszul esik, ha líráját a személyével keverik, nem a költészetét értékelik, hanem a Z.T. jelenséggel foglalkoznak. A műfajról általában az a véleménye, hogy az nem is létezik, mert a jó kritika „a saját táborba tartozókat méltatja”, vagy önös érdekből születik. A legveszélyesebbnek azt tartja, hogy annak a művét, aki nem tartozik a táborhoz, elhallgatják. „A költő mindig magát írja” – nyilatkozta korábban Zalán Tibor. Kovács Edit ezzel az idézettel a dráma felé vitte a beszélgetést. A szerző ötvennél több darabjából a Jókai Színház is néhányat bemutatott, például a Midőn halni készült címűt is. Mi késztette a költőt arra, hogy drámákat írjon? Zalán Tibor hét évig dolgozott együtt Páskándi Gézával a Kortárs szerkesztőségében, aki felvilágosította, hogy „a színműírásban van a pénz”. Erre kitanulta a dramaturgiát, szállította a darabokat, amiket bemutattak, de nem kezdett el gazdagodni. Páskándi arra is figyelmeztette, hogy a nagy színházaknak kell írni, azok jobban fizetnek. S amikor szüksége volt a pénzre, mert építkezett, komolyan vette az instrukciókat. Ma már nemcsak műveli, hanem tanítja is a drámaírást és a dramaturgiát, de a siker nem érdekli, csak az alkotás, amikor azt írja, amit akar. A Janus Pannonius utolsó óráiról írt Midőn halni készült című darab születési körülményeibe is beavatta közönségét a szerző. Ehhez a témakörhöz is szép idézeteket hozott a színművész műsorvezető, aki a korábbi bemutatón (a mostani monodráma) a reneszánsz költő anyját játszotta az előadásban. A haldokló így elmélkedik: „Az álom a halál kistestvére. A lélek próbája a semmi előtt. Vajon a lélek valóban túlél minket, kiszabadulva a test megalázó fogságából?”… „A magány, akár a szenvedés, ha lélekkel ütközik, nem roncsol, hanem fölemel.” Mennyire volt könnyű Janus Pannoniust, a költőt megragadni? – kérdezte Kovács Edit, a darab nyelvezetére gondolva, hiszen „a költőt a verseiből ismerhetjük”. – Soha nem a nyelvvel, mindig a történettel van bajom. Fikciót csak abból akartam írni, amit nem tudunk a szereplőről. Amit tudunk róla, az engem már nem érdekel, amit nem, azt kitalálom, a nem létező indulatokat én teremtem meg. Amikor ír az ember, hallja a hangokat. Aztán jön a rendező, a színész, és lehet, hogy valami egészen mást látok a színpadon. Én haldokoltam Janussal. Amikor haldoklunk, valamennyien költők leszünk. Amikor nagy dolgok történnek velünk, akkor is. A rendezők, a színészek általában nem szeretik a kortárs szerzőket, mert beleszólnak a próbafolyamatba – ez is elhangzott. A Janus-darabot a szerző barátja, Merő Béla rendezte, és a társulat nagyon élvezte az együttműködést. Az írónak nem sok megjegyzése volt, de azt megszívlelték a színészek. A Kovács–Zalán párossal a két óra gyorsan elröppent; a tartalmas, szellemes beszélgetés a költő, az író, a dramaturg mögötti emberről szólt. A Mindentudás Színházi Egyeteme sorozatban legközelebb, december 7-én, hétfőn 18 órakor Rákai Orsolya, az MTA főmunkatársa Szép Ernő Lila ákácáról tart előadást. Niedzielsky Katalin
