Ősi ritmus, tánc, titkolt és nyílt érzések egy nép, az andalúzok kultúrájába zárva. Zárva, mondhatni, ez az egy szó lehetne García Lorca, Bernarda Alba háza című drámájának mottója. Ezzel a különleges atmoszférát teremtő darabbal lepte meg közönségét a békéscsabai teátrum. Zsidov Magdolna kritikája Megrendítő világot vittek színre, amivel nehéz azonosulni, vagyis egyáltalán nem lehet, nemcsak a saját, de még inkább, egy egészen más kultúrában. A Bernarda Alba háza, ízig-vérig hagyományokra épülő történet, amelynek szereplői, vagy nem akarnak, vagy nem is tudnak kiszabadulni azokból a zárt képletekből, amiket kötelezően előírnak a tradíciók. Béres László rendező, kitűnő ráérzéssel megtalálta azt a „nyelvezetet”, ami új köntösbe öltöztette a sokak által ismert drámát. Ennek titka pedig nem más, mint a tánc. Megfogni a felfoghatatlant mozdulatokkal. Minden egyes alakot a mozgás dinamikáján, hangulatán, kifejező eszközein át kívánta áttáncoltatni a nézők lelkivilágába. A feszültséget, a drámai összecsapásokat a flamenco tánc ritmusával, jelrendszerével élezte, úgymond, beszéd nélkül olvasztotta egybe a cselekménnyel. Ez a darab egy család, egy korszak, a népi hagyományra épülő emberi drámák révén hivatott bírálatot gyakorolni az oktalan szokások felett. García Lorca utolsó, a kritikák szerint, legjobb műve ez, ami egyben egyik előidézője lett a kivégzésének. A hatalom, az értelmetlen indulat nem tűrhette el a másként gondolkodást. A nép, az a nép, a szokás, a hagyomány is a nép, az egyén dolga, hogy beilleszkedjen és elfogadjon mindent lázadás nélkül, még ha a lélek tiltakozik is. Az írónak, a gondolkodó embernek tilos volt véleményt alkotnia, mert azzal felboríthatta a rendet, ezért kellett meghalnia García Lorcának, ahogy a darab történetében, ugyanezért veszett az örökkévalóság narancsos ködébe Bernarda legifjabb lánya, Adela. Bernarda Alba, Kovács Edit alakításában méltó követője García Lorca kemény, akaratos, elveit fel nem adó, álságos asszonyának. Akárcsak magyar megfelelője, Jókai Baradlay Kazimirnéje, aki annyiban mégis másabb, hogy ő, átalakuláson megy keresztül, felszabadulva kőszívű férje zsarnoksága alól. Bernarda boldogtalan nő, ehhez kétség sem fér, aki valamit nem kapott meg a szerelemtől, a férfitól, a közvetlen környezetétől, ami lágyabbá, érzékenyebbé, és megértőbbé tehette volna. Egyetlen céljának a látszatot tartja követendőnek. Megfelelni az elvárásoknak, mert ha fel merné adni, talán önmagát is feladná. De miért lenne ez baj? Talán azért, mert a hosszú évek során már nem is tudja, ki is ő valójában. Sérült lélek. Ma úgy lehetne mondani, pszichológiai eset. Nincs gyógyszer a betegségére. Önmagát és öt lányát pusztítja ezzel az elkorcsosult lélekkel. Kovács Edit játékával megszólította a nézőket, önvizsgálatra késztette, s ez a legtöbb – a szó legnemesebb értelmében -, amit egy karakter színész nyújthat. A színmű gyásszal indul. Bernarda elvesztette a férjét és elvesztett mindent, ami a való élethez kötötte, hiszen soha nem is élt valódi életet. A lányainak sem engedi meg. A kötelezően előírt nyolc év gyász alatt, nyolc év börtönre ítéli őket. Egy légtérben, érzések, vágyak, jövő nélkül. Ennyi jut az öt lánynak, és a fekete, ami mindvégig jelen van a darabban. Mellette egy kis fehérség, oldás és kötésként. Bernarda anyja, Maria Josefa, Nagy Erika alakításában feszítette tovább a húrokat. A nyolcvanéves nő, eszement szókimondása nem meglepő, ő már megteheti, ebben a korban bocsánatos „bűn”. Így aztán még az sem meglepő, amikor kimondja, hogy neki férfi kell, akár Fellini Amarcord című filmjének őrült férfija, aki minduntalan azt üvöltözi a fáról, hogy „Nőt akarok!”. A ködös elme nem mérlegel, a tiszta tudat manipulál. Az ellentétet még inkább élezi, hogy egy ereje teljében lévő, hanghordozásában, mozdulataiban fiatal, vággyal teli nő jajong a színpadon, s nem egy aggkorú. Bernardának öt lánya van, öt eltérő jellemmel, de közös bennük, hogy ki szeretnének szabadulni az életüket fogva tartó bilincsből, anyjuk vasmarkából. Ehhez egyetlen út vezetne, a férjhez menés. Erre legnagyobb esélyes Angustias, mint elsőszülött. Nem beszélve az ezzel járó szép hozományról. Komáromi Anett fájdalmas, őszinte játékában érzések forrósították a színpad, „valóságborzongó” légterét. Megkérték a kezét, mégsem bízik vőlegényében, Pepében, és nem ok nélkül. Sorsa, ahogy a testvéreié is, a kiúttalanság. Fehér Tímea alakításában Magdalena hasonlít az öt lány közül legjobban anyjára, teljesíti annak minden akaratát. Nővéreire zúdított csípős megjegyzéseivel is anyjának kíván megfelelni, hiszen mindenben a hasonmása. Amelia, akit Tatár Bianka keltett életre, a legkiismerhetetlenebb lány, aki, mint egy báb, látszatra kétkedés nélkül követi a zsarnok elveket, bár lélekben tiltakozik. A gyenge akaratú embert hitelesen formálja. Adela, Tarsoly Krisztina, és Martirio, Liszi Melinda színészi teljesítménye megkapó drámai pillanatokat nyújt. Mindketten ugyanabba a férfiba, nővérük vőlegényébe, Pepébe szerelmesek. Egymással, de anyjukkal is harcolnak. Adela a legkitartóbb, a szerelméért, a szabadságáért mindent odaad a szeretett férfinak. Anyja rálő lánya ártatlanságának elrablójára, de célt téveszt. Adela mindezt nem tudja, s a halottnak hitt szerelme miatt, boldogan a beteljesüléstől, önmaga kezével zárja le életidejét. Az ő tragédiája, az egész mű tragédiája is. Az eredeti műben csak emlegetésekből lehet Pepe Romanó jelenlétéről tudni, aki után nők sokasága sóvárog. A rendezőnek köszönhetően, Vadász Gábor alakításában megjelenik a színpadon. Kara Tünde, Poncia, a szolgáló szerepében, mint a lélekjelenlét és a tisztánlátás nimbusza, őrködik a család felett, és nem átallja sohasem figyelmeztetni Bernardát a levegőben terjengő feszültségre. Kimondja igazságként Bernardának, hogy a lányai nem gonoszak, csak olyanok, mint a nő férfi nélkül. A szolgáló szerepe mellett narrátorként is közreműködik. Mindkét szerepkörében megkapóan, átéléssel alakít. A García Lorca mű színre állítása nagy feladatot jelentett. A zenén, a táncon át, üzenet erejűnek kellett lennie. És ez az üzenet működött, hiszen bárki felismerhette, hogy erőszakkal, átírt igazságokkal, másokra kényszerített – jogosnak vélt – akarattal, olyan károkat lehet okozni, amik szinte helyrehozhatatlanok. Az ember feladata, hogy minden körülményhez, felmerülő problémához megtalálja a helyes utat, a megfelelő hangot. Lehet mondani ez az élet legnagyobb kihívása, amit toleranciának nevezünk. A nagyszerűen előadott táncok Bajnay Beátának (a darabban dobol), a kiváló táncművésznek köszönhetőek. A flamenco hazai mesterének koreográfiája nyomán kézmozdulatok, lábdobogások, ruhák libbenése, mind-mind megannyi jelek, amik szavak nélkül is megértetik az eseményeket, a feszültséget. A táncokat Oravecz Péter a flamenco szintén hazai mestere, egyben költő és zenész kíséri elképesztő bravúrral. Bodnár Enikő kosztümjei varázslatosak, mindig megmutatják az aktuális hangulatot, így a többségében fekete színt, egyszer zöld, a szabadság, majd a piros a fájdalom, míg a reményt, a tisztaságot a fehér jeleníti meg. Székely László Kossuth-díjas díszlettervező munkája fegyelmezett, kripta-kápolna környezetet teremt, amelyben a székeken kívül egy asztallá alakítható ravatal van, hűen García Lorca művének iszonytató világához. Sodró erejű előadásnak lehetnek tanúi a nézők, ami egybeforrasztja a költészetet a drámával, a kétségbeesettséget a reménnyel, a kiúttalanságot a kitörni vágyással, a titkokat a rejtőzködő őszinteséggel. Nagy mű, nagyszerű előadásban a Jókai Színház színpadán
