Hitszegés, átok, bosszú, álnokság, megvetés, árulás... Sorolhatnánk a fogalomsort, amely Shakespeare drámáinak sötét oldalát jellemzi. Lear király történetét látva, hallva, érzelmeink azt jelzik a kevesebb pulzussal, a visszafogott lélegzéssel, hogy a színpadon a mai ember játéka (is) zajlik. Peter Brook a maga kora színházi hivatással járó felelősségről ezt írta: „A mi saját Shakespeare-színházunk kényelmes szórakozást nyújtott a turistáknak, megnyugtató stílusban, de sokat gyötört a gyanú, hogy ez így rendkívül távol áll a merész Erzsébet-kortól, amely szenvedélyesen kutatta az egyéni és társadalmi tapasztalatokat, és metafizikus érzékkel nyúlt a rettegés és az ámulat jelenségéhez.” A békéscsabai előadásnak is fel kellett vállalni a mondandót, hogy a huszonegyedik század emberének az aktuális (melyik örökérvényű mű nem az?) revelációt megadja a rettegéstől az ámulatig. A színpadon zajló sorstragédiák mögött emberi fájdalom van. Ennek legfőbb oka a hatalomvágy, az uralkodást az élet központi elemének tekintő felfogás. Kiegyenlíti ezt a vele ellentétes értékek tárháza: a hűség, az önzetlenség, az áldozatvállalás, a jóakaratú életvezetés, akár az igazi életben (is). Folytatás⇒