Koltay Gábornak szívügye a történelmi tisztánlátás, minden színházi és filmrendezése a nemzettudat építését szolgálja, művei fajsúlyos mondandót hordoznak. Hitchcock Pszichójával sem marad a thriller felszínén, sokkal mélyebbre ás: a világ dolgaira, lélektani és társadalmi összefüggésekre akar rávilágítani, vagy legalább elgondolkodtatni szeretné a közönséget. (Niedzielsky Katalin interjúja) István, a király, Webber Rekviemje, Verdi több operája az Aidától a Rigolettóig, Erkel Bánk bánja, Puccini Toscája. A Julianus barát, a Honfoglalás, a Sacra Corona, az Itt élned, halnod kell című film – felsorolni is nehéz lenne a Balázs Béla-díjas rendező, Érdemes művész teljes életművét. De a „veretes”, nagy sikerű alkotások után a Pszicho színre vitele a Békéscsabai Jókai Színházban meglepőnek tűnhet. Rendkívül gazdag életmű kötődik a nevéhez; de milyen szempontok határozzák meg, hogy melyik műfajban, színházi előadást vagy filmet alkot? Ez sok mindentől függ, a témától, a körülményektől, attól, hogy a mondandó kifejezésére filmen van-e lehetőség – azon belül játék- vagy dokumentumfilm, esetleg a kettő keveréke jön szóba – vagy éppen színházban. Függ attól is, hogy mire kérnek fel, vannak tudatos szándékok és véletlen, szerencsés mozzanatok. Én kezdettől mindenevő vagyok, sokkal több témával foglalkozom, mint amiből végül film vagy színházi előadás lesz. Ennek két oka van: nagyon sok minden érdekel, de már régen felmértem, hogy annak csak töredékét lesz lehetőségem életem során megvalósítani. Nagyon szeretek olvasni, aláhúzok, jegyzetelek, behajtom az oldalt, amit fontosnak tartok, elraktározom. S van még egy szempont: ez 1983, az István, a király fantasztikus élménye, ami az ember életében csak egyszer adódik! Az nem csak egy szerencsésen eltalált, jó zenei anyag, jó előadás volt, ahhoz kellett egy olyan politikai közeg is, ami olyanná tette, ami ’83-ban az egypártrendszerű diktatúrában valósult meg. Mindig is azt mondtam, hogy egy rockoperának normális körülmények között nem lehetett volna akkora hatása, de hát nem voltak normálisak a körülmények! Ha az ember felemelt egy magyar zászlót, sírtak az emberek, és iszonyatos tüntetés volt minden előadás végén; ezt nagyon nehéz elmondani egy mai fiatalnak. Akkor én ott megértettem, hogy az emberek lelkében milyen elképesztő érdeklődés van a történelem, a történelmi események iránt, mert azok elvoltak hallgatva vagy hazudva. Az igazi történelmi konfliktusokat nem értettük, nem tanultuk, Trianon három sorral volt elintézve a tankönyveinkben, annyi volt a fehér folt. Akkor én azt láttam, hogy az emberek őszintén akarnak beszélni a múltról, és eldöntöttem, hogy többnyire történelmi tematikával fogok foglalkozni.    Ezt be is tartotta, és az akkori társadalmi légkörből következő várakozás nyilván folyamatosan táplálta azt a mély elhivatottságát, hogy a felvilágosítással előrébb lehet vinni a dolgokat, jobbítani az embereket. Ez a hit sugárzik nemcsak a műveiből, hanem minden interjúból, nyilatkozatából. Még ma is hisz abban, hogy a művészetnek ez dolga, hogy értékteremtő, irányadó legyen, a nemzeti öntudatra apelláljon? Ez nekem nemcsak hitem, hanem mély meggyőződésem. Én egy történelem iránt érdeklődő családban nőtem fel, édesanyám tanítónő volt, gyerekkorunktól fogva nagy hangsúlyt fordított arra, hogy – éppen a történelmi fehér foltok miatt nekem és az öcsémnek sokat beszéljen, könyveket adjon a kezünkbe, cipeljen előadásokra, kiállításokra, hogy amit az iskolában vagy a rádióból, televízióból nem tudtunk meg, így pótoljuk. Ez a „fertőzés” már otthonról jött, a történelmi érdeklődés már gyermekkoromban bennem volt, az István királyhoz is ez vezetett. Aztán mély meggyőződésemmé vált. Volt még egy meghatározó moziélményem gyerekkoromban, a mai napig emlékszem rá, soha nem fogom elfelejteni. Tizenéves általános iskolás voltam, és egy kalandfilmre a szüleim elengedtek az öcsémmel. A Cartouche című spanyol-francia-olasz filmet vetítették a nagyon fiatal Jean-Paul Belmondo és Claudia Cardinale főszereplésével. A főhős a gazdagoktól rabolt pénzt a szegények között szétosztotta, tőrbecsalták, le akarták lőni, elé ugrott a szerelme, ő halt meg. S akkor egy gyönyörű hintót telerakott virágszirommal, és benne a halott nővel a tó partjáról lassan beletolta a vízbe. S ahogyan ez a hintó szépen elsüllyedt megfelelő zenei aláfestéssel, azt vettem észre a moziban, hogy kerülnek elő a zsebkendők, és egyre többen szipognak velem együtt. Bőgött az egész mozi. Az villant át az agyamon hazafelé az utcán, hogy milyen fantasztikus foglalkozás lehet az, amivel el tudják érni, hogy vadidegen emberekről csinálnak egy történetet, levetítik Budapesten, és elképesztő hatással van mindenütt! Micsoda fantasztikus foglalkozás lehet az, amivel az emberek érzéseit megcsíped, befolyásolod, netán nemcsak az érzéseit, hanem a gondolatait is alakítod, tehát kommunikálni lehet nagyon sok emberrel! Ebben a színház és a film között van egy óriási differencia. A színház csodálatos élmény, de sokkal kevesebb emberhez jut el, mint egy hatásos film, amit hosszú évekig, évtizedek múlva is, ha jó, elővesznek és le lehet vetíteni. Ami már fiatal koromban bennem volt, az István után egyre tudatosabb lett, hogy igen, én nagyon szeretném befolyásolni az emberek gondolatait, ezért lettem filmes. Ami engem rendkívül foglalkoztatott és foglalkoztat ma is, azok a történelmi fehér foltok, személyiségek, események, amelyekről keveset tudunk, mert a huszadik század második felében elhallgattunk egy sor dolgot; amiről egyik nap beszélni lehetett, arról másnap egy büdös szót sem lehetett kiejteni. Sok-sok titok, elhallgatás, félelem jellemezte a mi életünket. Anyám mindig úgy eresztett útnak, hogy „amiről itthon beszélünk, arról a barátaiddal, az iskolában egy szót se, mert az apád állásával játszol”. „Nagyon figyelj, fiam, bárhol bármit mondasz, tudd, hogy a falnak is füle van!” A Pszicho egészen más műfaj. Robert Bloch regénye, Hitchcock filmje után milyen előadás készül a Jókai Színházban? Borzongató, izgalmas, érdekfeszítő, helyenként félelmetes előadást szeretnék, amilyen Hitchcock filmje.  Ahogyan mondtam az elején, az ember életét sok tudatos szándék mellett szerencsés véletlenek alakítják, ilyen volt Seregi Zoltán igazgató felkérése a Pszicho megrendezésére. Olyan képtelen ötletnek tartottam, hogy gondolkodás nélkül igent mondtam. Óriási kihívás, hogy miként lehet egy világszerte és a magyar közönség által is jól ismert filmet hatásosan, jól megcsinálni. Ráadásul Hitchcock hatalmas nagy rajongója voltam, és egyik kedvenc filmrendezőm az a François Truffaut, aki a Pszicho-hullám egyik jeles személyisége, akinek Hitchcock mindene volt. Megnéztem hat Pszicho-filmet, de Pozsgai Zsolt színpadi műve nem egyik vagy másik film adaptációja, hanem az eredeti Robert Bloch regény alapján írt színpadi játék, ezt valósítjuk meg. Két alapvető változás van az eddigi történethez képest. Az egyik az, hogy az Anya, aki a filmekben nem jelenik meg, csak beszélnek róla, itt megjelenik egyrész a színen, másrészt Bates gondolataiban, idegrendszerében. A másik pedig az, hogy a női főszerep egy testvérpáré, Maryt a film elején meggyilkolják az ominózus zuhanyzós jelenetben, de a testvérét, Lila Crane-t ugyanaz a színésznő játssza, ami nagyon érdekes játéklehetőséget biztosít. Meglepne, ha a színpadi thrillerbe, borzongató játékba nem vinne mélyebb tartalmat, elgondolkodtató útravalót a nézőnek… Azt szeretnénk megmutatni, hogyan torzulhat el egy embernek az énje, idegrendszere, amit én nagyon aktuális problémának tartok. Hosszú idő óta tanúi vagyunk egy elképesztő tömegkommunikációs forradalomnak: van egy fantasztikus világ, technikai lehetőség, ahol elvileg az emberek közelebb kerülhetnének egymáshoz, de gyakorlatilag nem ez történik, hanem iszonyatos falak épülnek közéjük, és gyengül az idegrendszerük. Az alapvető emberi értékek, amelyek egy szerves fejlődés következtében egy társadalmat, emberi közösséget kellene, hogy jellemezzenek, elsatnyulnak; eltűnik a tisztesség, becsület, felelősségérzet, szeretet, család, szolidaritás, tolerancia a másik emberrel szemben, és szétesik a világ körülöttünk. Ebben az egész Pszicho-történetben nem arról van szó, hogy megidézünk egy hatvanas évekbeli Amerikát, hanem – abból kiindulva – olyasmiről szeretnénk beszélni, ami itt van körülöttünk, azokról a családi drámákról, amik Magyarországon, Európában arról szólnak, hogyan sérülnek az emberi kapcsolatok, amelyekkel ezt a világot jobbá lehetne tenni. Bízom benne, hogy a néző nemcsak borzong és kétszer ötven perces izgalomban vesz részt, hanem elgondolkodik, és ez a színház lényege! Amikor hazamegy, beszélgessen arról, hogy is van ez nálunk, segítsen a színház és ez a darab megérteni a világot! S ha meg tudom érteni, akkor az én kis szűk környezetemben jobbá is tudom tenni, bizonyos értékekre fel tudom hívni a figyelmet. Bízni kell abban, hogy ezek az értékek összeadódnak, máshol is ezt gondolják, és képesek nagyobb léptékben is megváltoztatni a világot. Ilyen szempontból ez a Pszicho is – az én felfogásom szerint – szervesen illeszkedik abba a történelmi gondolkodásmódba, amiről beszéltem korábban. Niedzielsky Katalin Fotó: A-TEAM