Zenés bemutatóra készül a Békéscsabai Jókai Színház: Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című vígjátékában cigányzenészek húzzák a talpalávalót a színpadon. Schäfer Szilveszter zenekarvezető a legjobb muzsikusokat hozta a produkcióba. Színházi és bábszínházi előadásokból jól ismerjük Schäfer   Szilvesztert és hegedűjátékát, de szívesen zenél nemcsak színpadon, hanem bárhol, esküvőn, bálon, rendezvényeken. Azt mondja magáról, olyan népzenész, aki nem csak népzenét játszik, de ezt még kevesen tudják róla… Mielőtt rátértünk a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című bemutató előkészületeire, arra kértem, mutassa be a zenészeket.   Rajtam kívül a zenekarban mindenkinek úgy kezdődik a neve, hogy Sztojka. Vagy unokatestvérek, vagy apa, fia, így vagy úgy, de rokonok. Ifjabb Sztojka Zoltán hegedül, Sztojka Zoltán brácsás, Csaba cimbalmon játszik, Tamás nagybőgőn, jómagam szintén hegedűn – kezdte a beavatást Szilveszter. Arra, hogy miként boldogul ennyi Sztojkával, így felelt: Nem mondom, hogy mindig könnyű, de zeneileg százszázalékosak, nagyon sokat tudok tőlük tanulni.  Nem először játszanak együtt, más alkalommal is zenéltek már közösen, lakodalmakon, különböző bálokon kisegítették egymást, Sztojkáéknak is megvan a saját zenekaruk, Szilveszternek is. A Móricz-vígjáték előadásához Katkó Ferenc rendező kereste meg, hogy kellene egy jó cigányzenekar. Én már dolgoztam többször a színházban, tudtam, hogy a Sztojkák jól ismert cigányzenészek a megyében, ketten békéscsabaiak, ketten doboziak. Nem is volt kérdés, kit hozzak.   Igazi színpadi örökzöldről van szó, amely megért már sok feldolgozást, és mindig izgalmas kérdés, hogy milyen zene kerül színpadra. Szövegben is, zenében is fontos a hagyomány, az előzmények tisztelete, miközben nem lehet a darabot ugyanúgy játszani, mint korábban.  Vajon mennyiben határozta meg a rendező a zenei részt, mennyiben adott szabad kezet, figyelembe vette-e az előzményeket? Ez is, az is igaz. Katkó Ferencnek elég komoly elképzelései voltak egy-egy zenét illetően, megmondta, mi az, ami nem maradhat ki az előadásból, hogyan szólaljon meg például a címadó dal, a címhez később írt dal. Voltak bizonyos jelenetekhez is határozott instrukciói. A Pál István Szalonna által készített lemez anyagát vette alapul, ragaszkodott hozzá, hogy az márpedig úgy legyen. Szalonna Murzsa Gyula tiszapéterfalvi prímástól tanulta a muzsikálást a múlt évezred elején. Fontos a helyszín, a történet Szatmárban játszódik, odavaló zenét kért a rendező. A kérések a zene kisebb részét teszik ki, ami nekünk nagyon jó, mert ezen kívül szabad kezet kaptunk. Az előadás elején van 15-20 perc, amikor megy a mulatozás, zenélni kell, ránk van bízva. Ahol mi választhattunk, a szatmári zene mellé mindenképpen jó hangulatú, népszerű, szép dalokat hoztunk. Természetesen csak olyat, ami fogyasztható, odaillik, odavaló, klasszikus hangvételű cigányzene, amit az éttermekben, bálokban száz évvel ezelőtt játszottak. Szilveszter arról is beszámolt, hogy a cigányzene mellett autentikus népzene is felcsendül, ilyenek a Murzsa Gyula-féle betétek. S nagyon szép dallamokat játszanak például akkor, amikor Balázs udvarolni megy vagy bocsánatot kérni Pólikától. Persze nem véletlen az, hogy Katkó Ferenc rendezőnek határozott elképzelése volt a zenéről is, hiszen szintén zenész, klarinétos volt. Felmerült, hogy esetleg beáll egy szólóra, de aztán inkább maradt a rendezői pultnál, hogy a lehető legjobban összefogja a produkciót. A legtöbb színész jól énekel, de nemcsak velük, a táncosokkal is össze kell próbálni a zenés előadást, ami Szilveszternek nem okoz gondot. Régóta ismeri ifj. Mlinár Pált, dolgoztak többször együtt. Annak idején, amikor erre a pályára kerültem, néptáncos voltam, nagyon komolyan foglalkoztam a tánccal – mondta Szilveszter. Talán még be is tudna ugrani egy-két lépésre, ha nagyon kellene, ha valaki kiesne. A próbák javában zajlanak, hogy Móricz Zsigmond színpadi művének március 29-ei premierjére szépen összeálljon, harmonikus egységet alkosson a szöveg, a zene és a tánc. Niedzielsky Katalin Fotó: Rácz Attila  

Móricz Zsigmond Tiszacsécséről, a szatmári térségből származik, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című vígjátéka is ott játszódik. Szatmári a szerző, a helyszín, a zene, a tánc is erről a vidékről való. Ifj. Mlinár Pál koreográfussal a Békéscsabai Jókai Színházban készülő bemutató jellemzőiről, az autentikus néptáncok színpadra állításáról beszélgettünk. A történet egy Balázs napi buliban kezdődik, javában tart a mulatozás, ahol kicsit a paraszti, kicsit a polgári kultúra is megjelenik. Balázsék már előkelők, tehát módosabbak, de azért mégis a paraszti kultúra is jelen van a zenei világukban, táncukban. Ezekre a jellemzőkre, az autentikus vonalra próbáltuk építeni az előadás koreográfiáját. Az évtizedek alatt sokféle színpadi feldolgozást megért darabhoz mi újat lehet hozzátenni a helyi népzene- és néptánckincsből, talán azért, hogy a mai közönséghez is közelebb vigyék Móricz világát? Én ezt a darabot pont a másik oldalról fognám meg. Ami a koreográfiát illeti, abszolút az autentikus vonalat követjük, ez is volt a rendező kérése, hogy teljes egészében a néphagyományból táplálkozzon a színpadi tánc. Katkó Ferenc korábban már rendezte a darabot, akkor is a bálban Szalonnáék muzsikáltak, most is azt a zenei összeállítást, anyagot használjuk. A zene tiszaújlaki és bökönyi gyűjtés, azokat a dallamvilágokat helyezzük fel a színpadra. A néptánc alapvető szórakozási forma volt régen, és ez a koncepció abszolút ezt a vonalat erősíti. Az alapkonfliktus a darabban az, hogy Balázs nagyon szeret bulizni, táncolni, nagyon szereti a zenét, a felesége viszont nem. Ez az alaphelyzet a végén úgy oldódik meg, hogy lemond erről a szenvedélyéről. Ez úgy jelenik meg a darab folyamán, hogy az elején rengeteg tánc van, és ahogyan haladunk előre a darab sodrásával, akkor ezek a táncok egyre kevésbé jelennek meg, a végén pedig már teljesen tánc nélkül történnek a dolgok.   Igazi kincsesbánya itt, Békés megyében a Balassi-hagyomány és persze az egész Mlinár család tudása, tehetsége; de mennyire kap szabad kezet a koreográfus a színpadon? Mit ír elő és követel meg a rendező, illetve hogyan készül a koreográfus az élőzenés, táncos bemutatóra? Mindenféleképpen legókban gondolkodom, főleg egy ilyen táncos koreográfia esetében. Először is megtanuljuk az autentikus motívumokat, azok fűzési lehetőségeit, utána ezekből építkezve állítunk össze folyamatokat. Az a nehéz ebben, hogy itt el kell kapni a helyes arányt; meg kell találni, milyen szinten legyen komponált a tánc, ugyanakkor mivel buliról van szó, nagy mulatozásról, ezért úgy tűnjön, mintha mindenkinek spontán, magától jönne a mozgás. Egyrészt össze kell jól állítani a jeleneteket, másrészt nem szabad elfelejteni, hogy színészek táncolnak benne. A koreográfus, tánctanár elmondta, hogy először táncot tanulnak, és utána elkezdik építeni a legókat, majd azokat pakolgatják. Egyébként nem minden szereplő táncol az előadásban, a három nagynéni kimarad ebből, és a főszereplő, Pólika sem perdül táncra. A profi tánckarral nyilván könnyebb a munka, de a színészeket is meg kell tanítani táncolni. Van néhány táncos, akik sokkal könnyebben veszik a feladatokat, a színészeknél a valódi nehézség az, hogy nemcsak folyamatokat, koreográfiákat kell elsajátítaniuk, hanem sokszor improvizálni is kell a színpadon. Ahhoz pedig, hogy improvizálni tudjanak, ismerniük kell az anyagot. Ezért próbált mesterük olyan formákat, figurákat, motívumokat összeválogatni, amiket könnyen meg lehetett tanulni, és amikből aztán szabadon tudnak építkezni. „S akkor ez a kettősség, a megkötött folyamatok, etűdök és az improvizációs részek váltakozása adja a szépet.” Niedzielsky Katalin Fotó: Rácz Attila  

Katkó Ferenc színművész, rendező nagyon örül annak, hogy Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című vígjátékát színpadra állíthatja a Békéscsabai Jókai Színházban. Úgy véli, óriási szükségünk van arra, hogy megmutassuk a gyökereinket és a kompromisszumkészség fontosságát. (Niedzielsky Katalin interjúja) Én nagyon szeretem azt a letűnt kort, a 19. század végét, a 20. század elejét, azt a mulatós világot, és itt persze nem a mulatós mai jelentésére gondolok. Biztosan mindenki nézett jávorpálos filmeket, én már gyerekként is, amikor ezeket néztem, annyira szerettem volna ott lenni! Igen, fontos megmutatni a gyökereinket, a régi értékeket, gondolok itt a néptáncra, a népzenére, a történelmi korokra.   Miért vonzó számodra az a régi világ? Azt hiszem, akkor sokkal jobban kimondták az emberek, amit gondoltak. Sokkal őszintébbek voltak. Van ez a sírva vigadó magyar legenda, és a népdalokon keresztül is őszintébben tudtak közölni érzelmeket. Ha megnézzük ennek a Nem élhetek muzsikaszó nélkül darabnak a bugyuta konfliktusát, ha a mai világban ez probléma lenne, akkor gyakorlatilag nem volnának párok. De szerencsére vannak. Arra gondolsz, hogy Balázs kedveli a napokig tartó mulatozást, Pólika viszont nem? Igen, és még azt sem mondhatnám, hogy Pólika vagy Zsani néni nem kedveli, csak náluk van egy mérték, amit meg kell tartani, és aztán a pont az i-n, az a kisborjú… Amit Balázs odaad a parasztoknak, és ez Pólikának nagyon fáj. Tényleg egy kis bugyuta konfliktus. De azt gondolom, nagyon fontos és nem csak ott, abban a világban, hanem a mai világban is. A darab mondandójaként talán ezt tudnám kiemelni, hogy kompromisszumkészség kell, elengedhetetlen, hogy tudjunk egymással megegyezni, mert másképp nem tudunk élni, létezni. Vannak súrlódások, aztán összecsiszolódunk, azt szokták mondani. S tényleg van egy összecsiszolódás akár a darabban, akár az életben, és ezek fontos dolgok, mert nem lehet kompromisszum nélkül élni. Ha mind a két fél csak a sajátját mondja, az nem vezet sehova. Nem is akarok példát hozni, mert mindenki tud a saját életéből eleget. A mi előadásunkban az összezörrenéstől – mert még családi perpatvarnak sem nevezném – jutunk el addig, hogy azt mondja mindkét fél, hogy akkor én hajlandó vagyok ezt helyetted megtenni, de te is megteszed értem azt. Egy bugyuta kis összeszólalkozásból a reményeim szerint egy nagyon szórakoztató másfél-két órát kap a néző.     Azt mondtad az olvasópróbán, hogy itt mindenki jó ember. Abszolút pozitív emberek. Nyilván mindenki keresi a maga igazságát, de ezt sem gonosz módon teszi, nincs acsarkodás, nincs áskálódás, még ha annak is tűnik. Nagyon kevés olyan darab van, ahol mindenki pozitív, szerethető figura a legkisebb szereplőtől a főszereplőkig. Milyen lehetőségeket kínál a darab a színészeknek? Ezek nagyon jól játszható szerepek, jól kitalált viszonyok, nagyon szeretnék ebben én is játszani, de nem tudok. Borcsa és Kisvicákné alakját kicsit feltunningolva lehetne kabaréban játszani. A három nagynéni kitűnő figura: Zsani (Kovács Edit Jászai Mari-díjas), Pepi néni (Fehér Tímea), Mina néni (Nagy Erika), akárcsak a testvérük, Lajos bácsi (Mészáros Mihály). Viktor, pesti jogász szerepét Tege Antal játssza, ez se főszerep, de nagyon jó karakter. A két főszereplő Csomós Lajos és Csonka Dóra. Főszereplő az élő zene, a cigány- és népzene, valamint a néptánc. Annak külön örülök, hogy engedélyt kaptunk az élő zenére, mert ennek a kornak, ennek a fajta világnak akkor van meg a varázsa, ha a zene élőben szól. Az alap Pál István Szalonna gyűjtése, mindenképpen ennek a tájegységnek a zenéjét akartam. A néptánc ezen a vidéken, itt Békésben nagyon jól működik, él a hagyomány. Itt van miből meríteni. Remélem, hogy sokan, legalább annyian szeretik a népzenét, néptáncot, mint a rockoperát. Móricz művei általában valós eseményekhez kötődnek, ezt a darabot állítólag egy 1914-es farsangi bál ihlette. Egy Kós Károly építésznél tartott buli adta az ötletet Móricznak a mű megírására. Minden darabnál van egy valós történet, és biztos, hogy ezért ilyenek a karakterek, mert nagyon személyes élményből születtek, és így jobban le tudta írni őket, mint a fantázia szüleményeit. Bizonyos források szerint a Kállai kettős is megjelenik ebben a gyűjtésben, és a szövegét Móricz jegyezte le először. Annak még külön örülnék, ha valaki ezekután levenne egy Móricz-könyvet a polcról és esetleg elolvasná… Niedzielsky Katalin Fotó: Rácz Attila