Felhőtlen szórakozást, mókát és kacagást ígért a Békéscsabai Jókai Színház az évad első nagyszínpadi bemutatója előtt, és ezt maradéktalanul be is tartották.

Robert Cogo-Fawcett angol rendező már nem híve a nagy drámai üzeneteknek, szórakoztatni, nevettetni jött Békéscsabára. Maurice Hennequin – Pierre Veber Törvénytelen randevú című százéves komédiáját azért választotta bemutatásra, mert úgy véli, az emberi természet és a humor, kacagás iránti igény mit sem változott a történelem során, és pont a színház egyik fontos feladata, hogy ennek az elvárásnak eleget tegyen. A Jókai Színház őszi évadjának nagyszínpadi nyitópremierjén, szeptember 15-én a közönség vette a lapot és remekül érezte magát. (Niedzielsky Katalin kritikája) Tény, hogy az emberiség története során forradalmak, háborúk oly’ sokszor rajzolták át a világ térképét, politikai hatalmak, nagy birodalmak jöttek, mentek, technikai felfedezések hoztak elképesztő gyorsaságú átrendeződést a mindennapi életben, átformálták az éghajlatot, de az emberi természetet nem sikerült megváltoztatni. A szerepek nem változnak, csak a szereplők – mondta erre a nagymamám. S a művészet lényege, szerepe is ugyanaz, ami ősidők óta mindig is volt: szórakoztatni, nevettetni, elgondolkodtatni, vigasztalni, felemelni, tükröt tartani, akár görbetükröt is. A francia szerzőpáros 1912-ben írta La présidente című bohózatát, amelyet hazánkban korábban Elvámolt nászéjszakaként játszottak, most Törvénytelen randevú címmel, Farkas Jenő fordításában kerül színpadra. A címvariációknál persze sokkal érdekesebb a jó komédia lényege, a sok-sok helyzetkomikum, a véletlenek, félreértések, meglepetések sorozata, amiben igencsak bővelkedik ez a színdarab. Minél több ilyen vicces  szituációt, sziporkázó párbeszédet találnak ki a szerzők a szövegben, annál nagyobb teret kapnak a színházi alkotók, hogy  vérbő figurákat keltsenek életre, sok ajtó között a színpadon. Minél több bonyodalom, konfliktus, összeütközés, annál több alkalom a parádézásra és ezáltal a nevetésre. Néha azt hisszük, tovább már nem lehet bonyolítani a szálakat, aztán kiderül, hogy mégis lehet. Maurice Hennequin – Pierre Veber tréfás színpadi játékának, farce-ának az is jellegzetessége, hogy a nézők mindig egy kicsivel – nem sokkal, de egy kicsivel többet tudnak, mint az éppen színpadon lévő szereplők. S ettől nem válik kevésbé érdekessé a story, a show, ellenkezőleg! A következő csattanók, poénok még hatásosabbak, összefüggésekre derül fény, izgalommal kutatjuk a következményeket, hogy aztán a jól informáltak fölényével nagyokat nevethessünk. Mert egy-egy sziporkázó párbeszédnél, vibráló jelenetnél már-már kottázni lehet a következő balhét. A poénok nem fogynak el, nem is laposodnak, a bonyodalmak fokozódnak, az előadás végig pergő, mozgalmas, egyenletes ritmusú, még szerencse, hogy a nevetés nem fárasztó. Így történhet, hogy az egyébként három felvonás, kétórás játékidő sem tűnik hosszúnak. A szerzői leleményt dicséri a szereplők megválasztása is. A darab pont a törvényhozók, a társadalom tagjai fölött ítélkező bírák, miniszter, igazságügyminisztériumi közhivatalnokok törvénytelen, erkölcstelen életmódjáról rántja le a leplet. Persze, mint tudjuk, hőseink hivatása, életmódja, eljárása, felfogása behelyettesíthető lenne bármely korszakban bármely szakmába… A főszereplő, Tricointe kis kerületi bírósági elnök talán kivétel a célpontok közül. Húsz éve dolgozik, robotol tisztességgel, és még egy elismerést, rendes, előkelőbb állást sem volt képes kiharcolni magának. Az élhetetlen férfi érdekeiért lépnek akcióba a nők, ki-ki a maga kvalitásaival, egyszerű felesége a rézsuvickolással, Gobette, a rossz hírű színésznőcske bájai áruba bocsátásával. A lokálprimadonna fellépését már megelőzi a híre, hiszen kegyeiben már többen is részesültek, akik nem, majd ezután fognak. Meglehetősen mély itt az erkölcsi fertő, dívik a korrupció, önös érdekek motiválják a köztisztviselők, politikusok pozícióba jutását, szereplését. Aki próbál egyenes, tisztességes maradni, éppen ezáltal lesz nevetség tárgya, mint például Tricointe elnök és felesége, Bienassis helyettes irodavezető, mert a többi bíró, közhivatalnok, szolgáló és rendőr a korrupcióban, az intrikákban jeleskedik. Érdekes, ahogyan a francia szerzőpáros a női találékonyságot, furfangot használja görbetükörnek. Viselkedésükkel, fellépésükkel a  hölgyek világítanak rá a férfiak jellembeli gyengéire, miközben az erősebb nem képviselői pozíciójuk által éppen hatalmasságukat, felsőbbrendűségüket igyekeznek érvényesíteni. Már a cselekmény szövése káprázatos. Az első felvonásban az erkölcsös főhős lakásában kártyáznak a bírók, és mindjárt le is lepleződnek. Ez a nyitó jelenet a beszédes figurákkal mindjárt megadja az egész komédia alaphangját, hangulatát. De ez még mind semmi ahhoz képest, hogy a szerzők idehozzák – a bíró lakásába! – az elbeszélésekből már ismerős, kétes hírű színésznőcskét, majd a mindenható minisztert is éjszakázni. Akik persze összefutnak, és ezzel a szerepjátszás is elkezdődik, a művésznőnek nem marad más választása és persze a házigazda elnöknek sem, mint hogy a feleség bőrébe bújjon. Miközben a művelt lányát Párizsba kísérő elnökfeleség éppen az igazságügyi miniszternél akar közbenjárni férje előléptetése ügyében. (Szegény, nem sejti, hogy az erkölcstelen bírák megfeddése céljából körutazó miniszter helybe jön…) Innen már tudjuk, mekkora örömöt, illetve kavarodást jelent majd a minisztériumban a látogató nevének említése a második felvonásban. Két nő – elég különböző indíttatással – azonos névvel a magas hivatalban, ahol emberek sorsáról döntenek. Látjuk, hogyan. A harmadik felvonás, ami az elegáns Hotel de la Paix-ban játszódik, már „csak” a végképp összekuszált szálak kibogozására hivatott. Robert Cogo-Fawcett elég jól ismeri ezt a bohózatot, hiszen franciából maga fordította angolra, rendezte, sikerdarabként ment Londonban és Manchesterben. A Jókai Színházban igazán szórakoztató előadást rendezett hagyományos, mértéktartó eszközökkel, még akkor is, ha népes szereplő gárdát vonultatott fel igen gazdag, pazar kiállításban, igényes díszlettel és elegáns ruhákkal. Az előadás főszereplője kétségtelenül a színvonalas csapatjáték. Nem először fordul elő, hogy a Jókai Színház művészeinek tudása, tehetsége, összeszokott játéka kiemelkedik a vendégrendezővel, vendégművészekkel létrehozott produkcióban. Tricointe kerületi bírósági elnök az a figura, aki a romlott világban próbál tisztességes maradni és igazságot osztani, de valójában élhetetlennek bizonyul, akivel inkább csak történnek a dolgok. Ezt a bonyolult szerepet a Jászai-díjas Bartus Gyula nagy szakmai alázattal, emberséggel, hitelesen viszi színpadra. A felesége, Aglaé alakját vendégként Holler Márta kelti árnyaltan, meggyőzően életre. A lányuk, Denise szerepét Kerek Vivien színészhallgató formálja kedvesen. Cyprien Gaudet igazságügyi miniszter figurájában a szintén vendég Benkő Géza a merev bürokratát és a rajongó szoknyavadászt igyekszik ötvözni. Gobette-ként Fehér Tímea a hódító, karrierépítő és jótevő színésznő jeleneteit ügyesen váltogatja. Kimagasló alakítást nyújt Czitor Attila Octave Rosimond kabinetfőnök, humorával Csomós Lajos Marius minisztériumi közhivatalnok és Tege Antal Bienassis, a helyettes irodavezető szerepében. Francois, az irodasegéd alakját Szabó Lajos, Poche rendőrbiztosét Koleszár Bazil Péter játssza emlékezetesen. Színfolt a színpadon a kártyás vizsgálóbírói társaság: Hodu József, Jancsik Ferenc, Beszterczey Attila m.v. A három nagyon pazar, impozáns díszletet Juhász Katalin tervezte. A karaktereket jellemző, illetve elegáns ruhák Vesztergombi Anikó jelmeztervező fantáziáját dicsérik. A próbafolyamat során a kommunikációt a tolmácsolással a rendezőasszisztens Németh Gabriella segítette. A nevetés tehát nem fárasztó, sőt pihentető, frissítő, feltöltő. A két szeptemberi bemutató – Ősvigasztalás, Törvénytelen randevú – nagyon eltérő műfajban, de egyaránt magasra tette a mércét. Niedzielsky Katalin