Hogy miért is adtam ezt a címet ennek a kritikai elmélkedésnek a Példabeszédek 26. fejezetének 12. versét idézve, annak egyetlen oka, hogy az életnek nincs olyan történése, amire a Bibliából ne kapnánk méltó indoklást. Ez az idézet pontosan azt tanúsítja, hogy Isten az elmebajosnak nagyobb igazságot tulajdonít, mint annak az embernek, aki magát, a saját szemében bölcsnek hisz. Zsidov Magdolna kritikája A rövid bevezető után, a szerzőről, Nyikolaj Vasziljevics Gogolról néhány szót. Az orosz irodalom egyik meghatározó személyének tollából a legismertebb művek, a Köpönyeg, Az orr, Utca, és az évad utolsó darabjaként bemutatott, az 1834-ben játszódó elbeszélés, az Egy őrült naplója monodráma-változata, Katkó Ferenc mellbevágó, bravúros alakításában. Az említett írások mindegyike lélektani vonatkozású. Gogolt, ahogy szinte valamennyi nagy orosz írót, a lélek mélységeiben zajló bonyodalmak izgatták. Az elmében, a gondolatban lejátszódó nagy kérdések, mint zavartság-tisztaelméjűség, egyensúly-térvesztés, reménység-elveszettség, kiábrándultság-hit, és lehetne tovább sorolni mindazokat, amelyek a sérült emberek gyötrelmeit motiválják, amik a felszínen tombolnak, s amiket a „normális” világ elítél, kritizál, és időnként megvet. Az orosz irodalmat nem elég ismerni, az orosz irodalmat érteni kell. Az Egy őrült naplója, „fárasztó” mű, mondhatni leszívja a nézőt, nem engedi egy lélegzetnyi időre sem lazítani, hiszen az elme, az elme szélsőségeire választ akar kapni. Katkó Ferenc kiváló színművész, és mint, aki újra értelmezte, fordította, és színpadra alkalmazta ezt a művet, kiterítette, keresztre feszített az általa alakított Akszentyij Ivanovics Popriscsin minisztériumi hivatalnokot. Egérszürke falak, kopár, rideg szoba, aminek egyetlen dísze egy falon függő ikon. Gyászos, riasztó színpadi tér, amiről igazán nem lehet tudni, csak sejteni, hogy elmekórterem. Ettől merőben eltér a kimondottan szép szőnyeg, ami mindvégig megidézi a főszereplő látomásait. És a színen Popriscsin szerepében Katkó Ferenc. Már a megjelenése is megrázó. Görnyeteg, roskatag, a sok hajlongástól megrokkant, vergődő ember. Ahogy az évek során a megalázottság megtörte a tartását, olyan mértékben a lelke is elvesztette méltóságát, elméjét a megfelelési szándék fokozatosan bomlasztotta. Azt nem tudni, hogy születésétől az elméjébe lett kódolva a kór, vagy a körülmények törték össze benne az épelméjűséget, mint darabjaira tört cserépedényt, amit már nem lehet többé összerakni, ez nem derül ki, de nem is ez a lényeg. A baj, az mindenképp baj, bármi legyen is az oka. Az igazán nagy kérdés inkább az, hogy megengedheti e magának bárki, de mások is, hogy kárt okozzanak magukban, másokban? Kezdetben Popriscsin mutat tiszta gondolatokat: a szerelmében gyötrődő férfi vívódásait, a hivatal alá-fölérendeltségének megítélését, de már jeleit is adja, megszemélyesített állatokkal, élő és élettelen összekeverésével, hogy az elméjében a rend felborult. Hiába kiáltja veszett fájdalmában, hogy „Egy embert, egy embert adjatok nekem, akivel megtelik a lelkem!”, már nem találja a visszavezető utat. Az is lehet, hogy a baj egy jelentéktelen csüggedéssel kezdődött, azzal, hogy nem figyelt rá eléggé az osztályvezető, vagy a kegyelmes úr, akinek szakadatlanul hegyezte a tollait. Nem figyelt rá a kegyelmes lánya, akibe reménytelenül volt szerelmes, és nem figyelt rá a környezete, pedig ő mindent megtett, hajlongott eleget, hogy észre vegyék, naponta alázta meg magát ezért. És pontosan ezzel kezdődött a baj. A csüggedés első jelei az elfásulás érzése, ez telepedett Popriscsin lelkére. Nem vigyázott eléggé a gondolataira, átadta magát az érzéseinek, amik nem a legjobb tanácsadók, mert csak a gondolkodásban juthatott volna előrébb a jóban, értelme védelmében. Kizárólag gondolat és állhatatosság által lehet a nehéz helyzetekben megállni, nem az érzelmek hálójában, amik bekerítenek, fogságban tartanak. A vergődő férfi mondja, mondja, panaszkodik, miközben álomképszerűen vonulnak a színpad szőnyegén látomása alanyai, mint egy animációs film jelenetei. A technikai megoldás katartikus. Álom, látomás, valóság egyszerre, miközben cikázó kékségre festi az elme sötétjét, ami gyöngyhullámokat verítékezik, ahogy a szenvedő Popriscsin is. Miközben halmozza a panasz szavait, dallamtalan hangon énekel szerelméhez, esetlen mozdulatokkal kéri fel táncolni ideáljának fantomját. A zavar egyre jobban eluralja, a magánélete után a történelemmel viaskodik. II. Fülöp spanyol királynak képzeli magát. Keresi a történelmi kudarcok okát az angolokban, franciákban, az inkvizícióban, miközben dátumok összevisszasága kavarodik benne, démonai verik bilincsbe. Ettől függetlenül mégis feltesz egy-egy értelmes kérdést, példának okáért: „Hogyan lehet egy király alárendeltje az inkvizíciónak?” Tudata mélyén érti, hogy a király maga az állam, az inkvizíció pedig az egyház, és a kettőnek nem lehet köze egymáshoz. De még számtalan rejtélyesnek tűnő kérdés hömpölyög benne, amikkel a színtéren fetreng, majdhogynem a lemeztelenedésig. A nézőkben a drámai pillanatok megszülik a kérdést: vajon a magát királynak képzelő, vagy a valóság határain belül élő ember a boldogabb? A darab és Katkó játéka nem hagyja nyitottan a kérdést, egyértelművé teszi, hogy csakis az utóbbi, mert az ilyen embernek még vannak esélyei, míg az előbbi esélyeit felemészti a lelki káosz. Nem találok jobb kifejezést annál, hogy brutálisan kemény dráma, hátborzongatóan átélt, megrendítő alakítással. Katkó Ferenc játéka?!, felejthetetlen. Anno, hajdanán Darvas Ivánnal láttam, és nyugodtan kimondhatom, vetekszik azzal. Jánoskúti Márta a Nemzet művésze, Kossuth-díjas, Érdemes művész jelmeztervéről, Köllő Miklós rendezéséről, Preisinger Éva koreográfiájáról csak felsőfokon lehet szólni. A darab bemutatóján, elismeréseként, háláját kifejezve, a közönség felállva, viharos tapsol köszönte meg az átélteket.
