Talán mindenki találkozott már az út padkán kenyeret majszolgató kéregetőkkel, esetleg hallott már a hírekben rablógyilkosokról, akik kisebb-nagyobb értékekért ontották ki embertársaik életét. Olyanok is vannak köztünk, akik egy-egy autóút során láttak pár, az út szélén testüket árúba bocsájtó hölgyeket. Kötve hiszem azt, hogy mindannyian belegondoltak volna abba, hogy miként tengetik mindennapjaikat ezek az emberek, amikor nem "munka" közben látjuk őket. A Koldusopera színpadra viszi ennek a zárt, rideg, a társadalom perifériájára került polgárok világát. Bertolt Brecht kiváló drámája bemutatja, hogy a legalsóbb társadalmi színtereken is él a korrupció, a hierarchia és az anyagiasság.  – Szilágyi Viktor kritikája A történet a nyomornegyed két különböző szegmensét állítja szembe egymással, akiknek szereplői más-más úton próbálnak boldogulni és megmaradni saját siralmas világaikban. Míg Peachum kenyere a koldulás profi megszervezése, Maxi rablásokból tartja fent magát és bandáját. A mű egyik karaktere sem a kiutat keresi a nincstelenségéből, hanem egymás hátán felmászva próbálnak stabilabb egzisztenciát biztosítani maguknak. Legjobb példa erre Polly, a koldusok főnökének, Peachumnak a lánya, aki saját maga vallja be, hogy nem vonzódik a jobb módú férfiakhoz, így köt ki a rablógyilkosok vezetője, Maxi mellett. Ez jelenti a konfliktus forrását, mivel a két vezér lenézi egymást és a korrupció kusza hálóin keresztül próbálják egymást kiiktatni. A néző Polly naivitása által láthatja: a két ember semmiben sem különbözik egymástól, velük ellentétben érezzük, mindketten a XIX. század végének londoni társadalmának negatív végtermékei, önámítás az, hogy akármelyikük többnek érzi magát a másiknál. Ők a bűnözői élet "nagy iparmágnásai". Mind a két félnek megvannak a maga fegyverei: Maxi a rendőrkapitánnyal van jó viszonyban, Peachum úr a felesége által pedig a bordélyház lányaival tud információhoz jutni, és csapdába csalni vetélytársát. Ahogy az egyik dalban is megénekelik: "Szegénynek lenni bölcsességgel jár", mely bölcsességet arra használják fel, hogy kijátsszák egymást. Harcuk megmozgatja az egész nyomornegyedet és a darab végéig kérdéses, hogy ki végzi végül a bitófán. A karakterek jellemei nem változnak a darabban: a koldusok vezére romlott és kicsinyes, annak a felesége iszákos, közös gyermekük naiv, a rendőrkapitány korrupt, a bordélyház hölgyei megvesztegethetőek, a rablóbanda tagjai pedig haszonlesők. Ez alól egyetlen kivétel Maxi személye, aki az első felvonás alatt egy brutális, szadista bűnözői vezéregyéniség, és viccet nem ismerve tartja terrorban majdhogynem minden emberét. Viszont a történet második felében, amikor szorul a hurok a férfi nyaka körül, megláthatjuk az eddig rejtve maradt esetlen oldalát, groteszk megnyilvánulásai miatt veszít vezetői tekintélyéből. Ebben a világban pedig ez végzetes hibának számít….   A Jókai Színház színészei szokásukhoz híven olyan alakítást hoztak, amelyek által sorsközösséget tudtam érezni karaktereikkel. A dalok, – az élőzenével! – és a tánckoreográfiák kreatív és ötletes kohéziója humánusabb szintre emelte ki a nyomornegyed lakóit. Kiválóan hozták felszínre a színészek és a táncosok a karaktereik belső világát, magasztalni bárkit is nehéz feladat lenne. A kevés mozgástér és a minimális díszlet csak még inkább kihangsúlyozta a nélkülözést és a nincstelenséget, ami körbeveszi a szereplőket. A jelmezek jól hangsúlyozták az egyes karaktereknek a hovatartozását a hierarchiában, annak ellenére, hogy mégis lerí róluk a szegénység.   Összegezve, a mű nagyon jól érzékelteti a nincstelenséggel járó szervezett bűnözők életmódját és a nyomornegyed által diktált értékrendeket. Maxi bűnei nem súlyosabbak Peachum tetteiénél, aki manipulálja, kifosztja és érzelmileg zsarolja az embereket, "beosztottjait" kihasználja és megfélemlíti. Az iparszerű bűnözésüknek mindenki áldozatul esik, egymást húzzák vissza a szereplők a nyomorba, a két pólus próbálja megszerezni a másik szemétdobját. A látottak alapján mindenkinek egyértelművé válik: "…e világ aljassága nagy, és az embernek le kell járnia a lábát, nehogy azt is ellopják tőle."

A nagy sikerre való tekintettel az új évadban is műsorra tűzte a Békéscsabai Jókai Színház a klasszikus Koldusoperát. A különleges előadás számos csemegét rejt magában a színházi ínyenceknek, de nem csak nekik, ebből bárki tanulhat. – Várady Erzsébet kritikája A Brecht által megálmodott Bicska Maxi klasszikus története a Cápa- és az Ágyú-dallal sokak számára ismerős. Rengeteg féle felfogásban létrejött átdolgozást élt már meg az aktualitását sohasem vesztő mű, mégis sikerült Katkó Ferenc rendezőnek megújulni a darab kapcsán. Ez volt a Kijevi Színművészeti Egyetem rendező szakán a vizsgarendezése. A képek, a színek, a ritmus, a jelenlét és az energia, ami leginkább jellemzi az előadást. A londoni Soho negyed lecsúszott világába kalauzol a mű, ez a bűnözők, a koldusok és a kurvák terepe, ahol "előbb a has jön, aztán a morál" és minden értékmérője a pénz. Ezt a hangulatot jól kifejezi a Fekete Péter munkáját dicsérő, alapvetően rideg vasszerkezetből álló, de rendkívül jól világítható, használható és helyszínről-helyszínre alakítható díszlet. Számos jelenetben különös, színes festést kap, ezáltal megteremtve a mondanivaló atmoszféráját. Az első felvonásban szinte végig színen van a három pólus: Bicska Maxi és a legnagyobb bűnöző vetélytársa, Peachum és felesége, valamint Tigris Brown, London rendőrfőkapitánya. Gyakran tétlenek, de jelen vannak, mintegy kifejezve, hogy szemmel tartják egymás lépéseit, akárcsak egy sakkjátszmában. A Borovics Tamás által megformált Bicska Maxi szállóigévé váló mondata végig kíséri az előadást: ebből is tanulhatsz – oktatja gyakorta környezetét az olykor fölényeskedő, de mégis tisztelettudó bűnözővezér. Úgy tűnik, mindenki felett áll – erre rásegít Borovics hatalmas termete is – és ezzel vissza is él. Bármire képes a pénz érdekében, a nő ügyei is hagynak kívánni valót maguk után, mégis végig szimpatikus tud maradni Borovics figurája. A bandájában az idősebb és fiatalabb színészek érdekes elegyet alkotnak. A négy rutinos színművész – Mészáros Mihály, Jancsik Ferenc, Tomanek Gábor és Szőke Pál – lubickol a szerepében, jeleneteik és dialógusaik üde színfoltot hoznak az előadásba; őket jól egészíti ki Gulyás Attila és Czitor Attila. A Tege Antal által megformált „koldusbarát” Peachum mindenre elszánt, okos, de alattomos karakter. Tege Antal remek színészi váltásokkal, hitelesen alakítja a kedveskedő őrültet. Az alkoholista feleségét játszó Kara Tündével jó párost alkotnak. Maxi az ő lányukat, Pollyt csábítja el. Gubik Petra jól hozza a szerelmes, esetlen fruskát, akit az észérvek nem érdekelnek, csak a szíve választottja és bármit megtenne érte. Az irányítható lány később bandavezérként karakán jellemét is megcsillantja. Tigris Brown, a Katkó Ferenc által megformált rendőrfőkapitány jelenléte erős, de tehetetlen, a bűnözői szálak erősebbek nála. A rendőr és Maxi régi barátok, akik a háttérben falaznak egymásnak, ez egy erős áthallás a mai, sokszor korrupt világra. A cselekményt tovább bonyolítja, hogy Maxi másik(!) felesége épp Brown lánya, akit Köböl Lilla kelt életre. Lilla és Petra börtönben való találkozása kifejezetten erős jelenet. Maxi végül a saját kardjába dől, amikor lenézi Peachum erejét, aki sokkal furmányosabb, mint gondolná. Hiába a hatalom és a pénz, a tisztességtelen eszközök végül megbosszulják magukat, ahogy érzik Maxi vesztét a saját emberei is ellene fordulnak. Maxit a kedvenc ágyasa, a Kisfaludy Zsófia által megformált Kocsma Jenny többször is elárulja aprópénzért. A bordélyház hangulatát Nagy Erika, Komáromi Anett és Csatlós Viktória örömlányok autentikussá teszik, de Csomós Lajos és Vadász Gábor Smith rendőre, Koleszár Bazil Péter koldusa és Csipke Sándor lelkésze is magáért beszél. Kurt Weill dallamai hibátlanul szólalnak meg a Gulyás Levente által vezényelt zenekartól, az énekek is kiválóan szólnak, de közülük is kiemelkedik Gubik Petra, Kisfaludy Zsófia és Gulyás Attila hangja. A Rátkai Erzsébet Ferenczy Noémi- és Jászai-díjas jelmeztervező által megálmodott kosztümök egyszerre korhű és modern kompozíciója jól megfér egymás mellett. A kar pedig harmonikusan integrálódik az összképbe. Fejes Kitty koreográfiái kifejezőek, nem tolakodóan jelennek meg a színen, nem egyszer elementáris erővel hatnak. Jól illeszkednek az előadásba, épp annyira kihívóak egy-egy jelenetben, amennyire kell, az ízlésesség határán bőven belül maradva. Katkó többször használja a nézőteret is, akár erősen megvilágítva, mintha jelezné, mindez rólunk is szólhatna; az emberi jellem kicsinyessége a mai társadalomba is jelen van és ezzel önvizsgálatra sarkall. Olykor vicces, olykor groteszk, megható, meglepő, de mindezek aránya egészségesen és kiegyenlítetten vegyül. A befejezés meglepő fordulatot tartogat, ami egy fricska is egyben mindenki számára, magának az előadásnak is egyfajta önirónia. Ez a Koldusopera olyan, mint egy bájital, minden hozzávaló patikamérleggel mérve, majd összekutyulva, végül varázslatos színházi élményhez vezet. Intelligens rendezés, ebből is tanulhatsz, de még mennyit…