Sem a színház, sem a festészet nem az a műfaj, amit csak úgy abba lehet hagyni, ahonnan olyan egyszerűen nyugdíjba lehet menni. Gnandt János azonban (vagy éppen ezért) úgy döntött, megválik a Békéscsabai Jókai Színháztól, átadja a festőtár vezetését másnak. (Niedzielsky Katalin interjúja) Régen terveztük ezt a beszélgetést, akkor egy kitüntetés lett volna az apropó, és a kérdés az, hogy miként lehet összehangolni a művészi és a festőtárvezetői munkát. Aztán az események elsodorták a találkozónkat, és az élet felülírta a kérdések sorrendjét. Az évadzárón elbúcsúztál a társulattól, 29 tartalmas esztendő után határoztál így. Miért? Felgyorsultak a dolgok, de az is lehet, hogy csak mi lassultunk le. Minden felgyorsult körülöttünk, az információáramlás, az egész életünk, mindenki rohan; az emberek szabadideje lerövidült, régen le tudtunk ülni sörözni, beszélgetni, ma már sajnos ez nem megy. A munka oltárán sokat áldozunk fel a magánéletünkből. Sem a színház, sem a tanítás nem olyan hely, hogy amikor dudál a gyár, letesszük a szerszámot és hazamegyünk. A színház, a festészet olyan, hogy ha éppen nem csinálod, akkor is gondolkodsz rajta, ha éppen nem tanítasz, akkor felkészülsz rá. A festészet és a színházi háttérszakma is teljes embert kíván, és akkor még nem esett szó a harmadik hivatásodról, a tanításról! Festészetet, díszlet- és jelmeztervezést oktattál középiskolásoknak. Szerencsés ez a város, mert itt két művészeti szakközépiskola is működik. Amikor idekerültem, a ruhaipariban tanítottam, egy év múlva már az evangélikus gimnáziumban is, a ruhaipari megszűnését követően a Szent-Györgyi Albert Gimnáziumban és Szakközépiskolában. Öröm, hogy ezekben az iskolákban jó eredmények születnek, ahogyan az is, hogy a volt diákoknak van hova visszajönniük. A friss tudást jó hazahozni, a tanításhoz mindig új szellem kell, ezért is fejeztem be a tanítást már négy évvel ezelőtt. Úgy gondoltam, hogy én már a tanításban a mai idők szellemét nem képviselem eléggé, az oktatás is jelentősen átalakult, ezért jobb, ha átadom a katedrát. Furcsa ezt hallani. A Te mértani, precíz, rendet, fegyelmet sugárzó művészeted igazán mai, modern, amihez kevés hasonlót találunk. Erőteljes színeid határozott formáid tiszteletet parancsolnak, ugyanakkor mint ha fiatal alkotótól származnának. Igen, gyakran mondják, hogy fiatal alkotóra jellemző ez a festés, ez a problematika, ezek a gondolatok. De a lényeg, hogy hosszú időszakon át egyszerre két iskolában is tanítottam, és a színházi festőtári munka is nagyon lefoglalt. Mindkét terület nagy odafigyelést igényelt, főleg, ha igényes vagy, és emellett nem jutott időm másra. Aradon születtél, Temesváron végezted a Tanárképző Főiskolát, tanítottál, színházban dolgoztál díszletfestőként. Miért jöttél át 1990-ben Magyarországra? Volt jó pár év, úgy tíz biztos, amikor nagyon megkeserítették az életünket Ceausescu idejében. A forradalmat nagy eufória kísérte, amikor mindenki szeretett mindenkit, aztán ezen felülkerekedett a politika. Egymás ellen uszítottak embereket, jól szervezett gépezet működött, jött a marosvásárhelyi pogrom, ami megmérgezte a további életünket, lecsillapított minden örömöt. Láttam, elég egy semmiséget felfújni, elég egyetlen szikra, hogy a román barátaimat ellenségeimmé tegye. Polgárháborús helyzet volt, ami megmutatja, ki a barátod, ki az ellenséged. Ez volt az egyik oka annak, hogy eldöntöttem, áttelepülök. De volt egy másik fontos ok is. Otthon, a családban mindig magyarul beszéltünk. Édesapám Nagykárolyban született, az ősei a Bodeni-tó környékéről származtak, édesanyám az Arad melletti Nagyperegről, mindketten német ajkú családban születtek, német a nevük. Édesapám olyan magyar érzelmű ember volt, amihez hasonlót nem ismertem. Akkoriban kétévenként utazhattunk ki az országból. A forradalom után egy delegációval jártam itt, fogadtak a múzeumban, akkor tudtam meg, hogy éppen díszletfestőt keres a színház. Gálfy László igazgató vett fel ősztől, a színészházban laktam, a színházban festettem. Jó volt az is, hogy közel voltam Aradhoz, jártam haza a szüleimhez, a feleségemhez, aki két év múlva jött utánam… Érdekes, hogy amikor öt évig Moldovában, a csángók földjén tanítottam, akkor is a szerencse hozta, hogy éppen Aradon a színház díszletfestőt keresett, ahogyan itt is… Kicsit elkalandoztunk az időben. Mi volt a második ok, amiért áttelepültél? Ja, igen. Hiába éltem ott, az anyanyelvem magyar, románul sosem tudtam volna magam tökéletesen kifejezni, mindig éreztem a kínt. Ezért hazajöttem, és itt végre anyanyelvemen tudok gondolkodni, kifejezni magam, és ennek nagyon örülök. . A színházi díszletfestés azért más, mint amikor a festőművész saját akaratából alkot. Nagyon más, nem saját ötlet, hanem tervek alapján dolgozik, szükséges az empátia a díszlettervezővel. Van terv, vannak képek, de mire színpadra kerül a munka, sok minden megváltozik. Kell a gyakorlat, amit több, mint 300 darabban, amiben dolgoztam, talán megszereztem. De minden alkalommal öröm megvalósítva látni a tervező elgondolását, főleg, ha még a színészek is jól érzik magukat benne. S persze, ha az ember valamihez hozzáfog, azt jól vagy inkább a legjobban kell megcsinálni. A legtöbbet Székely László tanár úrtól tanultam. Csodálatos követni, hogyan és mitől lesz székelyes az a díszlet, hogyan fogja fel tanár úr a színpadi teret, ahol a cselekmény játszódik. Milyen alaposan tervezi meg, állítja színpadra az elképzeléseit, még a világítást, a fényt is megrendezi, egészében látja az előadást, ez a módszer nagyon megkapott. Pár kedvenc díszlet abból a 300 előadásból? Székely László tervezte a Bernarda Alba házának díszletét, nagy boldogság volt, hogy elkészíthettem; a méretek, az arányok, az óriási fehér falak, a fények remekül hatottak. A Jézusfaragó embernél a meredek hegyoldal volt különös a színpadon, és persze az erdő az aljnövényzettel, amit úgy hordtunk össze. A Jézus Krisztus Szupersztár monumentális díszlete is felejthetetlen, mobilnak készült, szabadtérire. 2014-ben megkaptad a színházi háttérszakmákat elismerő Magyar Teátrum díjat. Tavaly a 25 éves Békéstáji Művészeti Társaságot a Békéscsaba Kultúrájáért kitüntetéssel jutalmazták, új elnökként Te vetted át az elismerést. De most már nem csöngetnek be, nem megy fel a függöny. Hogyan tovább? Eddig csak nyáron, nagyjából két hónapig, esetleg hétvégeken tudtam hangulatba hozni magam, hogy elkezdjek valamin dolgozni. Ezen szeretnék most már változtatni, a saját ötleteimet szeretném megvalósítani. Világos. De tavaly tavasszal megválasztottak a Békéstáji Művészeti Társaság elnökének. Ez mennyi munkát jelent? Annyit, amennyit beleölsz. Tavaly nyáron szerveztem a társaságnak egy kiállítást Budapesten, pályázatból elutaztunk Bécsbe, a 100 éves Bauhaus emlékére rendezett kiállításra ellátogattunk Budapestre, a Ludwig Múzeumba, és minden nyáron, július második felében megszervezzük a nemzetközi művésztelepet. Mindig szerettem másokért dolgozni, főleg akkor, ha láttam az értelmét, ha kaptam visszajelzést. De az az igazság, hogy sokszor felébredtem éjszaka, vagy a színház, vagy az iskola, vagy a társaság foglalkoztatott, sok erőmet elvett az agyalás. Aztán feltettem magamnak a kérdést: Kell ez nekem? A másokért vállalt felelősségbe kicsit belefáradtam. Jó lenne most már inkább magammal is foglalkozni, festeni szeretnék minden nap, és nyugodtan aludni. Úgy legyen! Tartalmas éveket, szép képeket kívánok Neked! Niedzielsky Katalin Fotó: A-TEAM